Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám - KÖRKÉP - Kozma Imre: Közösen az egyház szolgálatában
egyvalaki elszigetelt hivatala, hanem az egész egyházközség részt vesz benne, ki-ki adományainak megfelelően. Az egyházközséget nem szabad úgy tekinteni, mind csupán hallgatót. Az igehirdetőnek ismernie kell az egyházközség konkrét kérdéseit, amelyek találkozás és beszélgetés nyomán felszínre kerülnek. Ajánlatos prédikációkritikát is kérni. Jó kezdeményezésnek tarthatjuk, a hívek bevonásával közösen készülni a szentbeszédre. Az egyházközség vezetőjének úgy kell értelmeznie az igehirdetést, mint az egység szolgálatát. Nem viselkedhet úgy, mint aki egyedül van birtokában a tanításnak, amire a többi csupán ráutalt. Igehirdető feladata nem egyedül és nem is elsősorban nagyobb szakmai felkészültségén nyugszik (lehetnek nála képzettebbek is) — hivatalának tekintélye a püspök megbízásából fakad. S ez csak abban a szolgálatban érvényesül, amelyet az egyházközségben teljesít. A közösségben akkor nyilvánul meg az egység, ha többen, valamiképpen mindenki gyakorolja az igehirdetés szolgálatát. Ha a vezető azon fáradozik, hogy sokan szóhoz jussanak, akkor arról is kell gondoskodnia, hogy lehetőleg sokan legyenek rá képesek. Neki kell eldöntenie, hogy tartalmilag mi helyes és mi téves. Figyelnie kell arra is, mi zavarhatja meg az egyházközség egységét, vagy mi kifejezetten egyházellenes. Az Egyház, az egyházközség a legszembetűnőbben az eucharisztikus közösségben létesül és áll fenn. Az Eucharisztia végzésének étkezésjellege kifejezi sokak egységét. Egy lakoma, ellentétben a puszta étkezéssel, mindig a közösség órája. Ez az ekléziológiai dimenzió érvényes a többi szentség esetében is. Az újabb szentségi teológia világosan beszél erről, de még csak kevés hívő tudatáig jutott el. A szentségekben még mindig az egyéni üdvösség eszközeit látják. Ezért a szentségek felvétele, külső formája is a ki- szolgáltató és a befogadó ügyének tűnik. Nagy feladata és lehetősége van itt a közösségi pasztorációnak. A szentségek közösségi dimenziói. ,,Ami Krisztusban látható volt, az átment a szentségekbe" — tanítja Alexandriai Szt. Cirill. Minden szentségben — analóg módon — szinte fizikai közelségbe kerülünk Krisztushoz, őt érintjük. Vele egyesülünk, személyével és művével azonosulunk. A következőkben szeretnénk néhány indítást adni, hogy a szentségi pasztoráció közösségi dimenziói hogyan realizálódhatnak. A keresztség által Isten népének családjába kerülünk, egy egyházközségbe. Ezt mind a ke- resztségről szóló igehirdetésben, mint a keresztelés alkalmával hangsúlyozni kell. A gyer- mekkeresztelések gyakorlata ugyanis elhomályosította ezt a valóságot. A gyermekkeresztelés- nek ott van létjogosultsága, ahol a gyermekek hívő családba születnek bele. Ha a gyermekek csaknem minden téren a szülőkkel való együttgondolkodásból, együttcselekvésből és aszerint élnek, akkor természetes, hogy együtt-hinni-tudásukat a gyermekkeresztség által érik el. De csak akkor van így, ha az együtthívés lehetősége valóban adott. Az új rítus is kifejezi ezt, amikor a szülők és keresztszülők felelősségét hangsúlyozza. A keresztség kiszolgáltatásánál az Isten népét ne csupán a szülők, keresztszülők, rokonok képviseljék, hanem lehetőleg barátok, ismerősök, szomszédok és a helyi egyház más tagjai is. Kívánatos, hogy a plébánián állandó keresztelési időpontok legyenek, (gy jól előkészített keresztségi istentiszteletek tarthatók, amelyekre az egész egyházközséget meg kellene hívni. Hiszen a keresztség nem egyetlen család privát ügye. A gyermekkeresztelésnél differenciált „szerepel- osztás" adódik. Hiszen a gyermeket nem lenne szabad megkeresztelni, ha az egyházközség felnőtt tagjai nem kezeskednének, hogy az együtt-hinni-tudás konkrét lehetőségeiben nő fel. Az egyházközség tehát érezzen felszólítást, megbízást minden keresztelés alkalmával: felelős a keresztelendőért. Bérmálás. Szorosan összefügg a keresztséggel. A bérmálásnak kell beteljesítenie azt, ami a ke- resztségkor történt és felvértezni a fiatalt a krisztusi küldetés felelős vállalására. E küldetés teljesítése általában egy adott egyházközség életében való részvétel által nyilvánul meg. Fontos, hogy a bérmálás a felnőtt kor küszöbén történjék. Ez esetben a bérmálás legjobb előfeltétele az egyházközség életében való aktív részvétel. De ez csak akkor valósulhat meg, ha az egyházközség felnőtt tagjai személyes kapcsolatban vannak az ifjú tagokkal. Tehát ne csak „elviseljék" a fiatalokat, vagy csupán örüljenek jelenlétüknek, hanem elfogadásukkal és jó példájukkal tegyék vonzóvá számukra az egyházközséghez való tartozást. Jó lehetőség, ha a fiatalok találkozóin alkalmanként megjelennek és tanúságot tehetnek hívő életvitelükről. Amennyiben a bérmálási előkészítés munkájába is bevonjuk őket, szinte egyértelmű a kapcsolat és összetartozás. 172
