Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám - KÖRKÉP - Kozma Imre: Közösen az egyház szolgálatában
Bűnbánat szentsége. Sajnálatos, hogy a legtöbb egyházközség nem eléggé vallja magát a bűnbánók közösségének. Mintha elrejtenék a bűnösöket. Volt idő, amikor a bűnbánók külön helyet kaptak az istentiszteleten. Ez ma el sem képzelhető. Azt azonban nem szabad elleplezni, hogy mi bűnbánatra szoruló emberek közössége vagyunk. Az a közösség, amely ezt nem tudja kifejezésre juttatni, elriasztja a bűnösöket. Úgy hat, mint elit, vagy farizeusok gettója. A pap lényeges feladata, hogy a közösséget, mint közösséget (nem csupán sok egyént) elvezesse a bűnbánat szellemére s ez kifelé is hasson. A közösségi bűnbánat alkalmas megnyilatkozásai az ún. bűnbánati istentiszteletek, amelyek nem merülhetnek ki csupán a rítusban. Szerencsés, ha alkalmanként az egyházközség egy-egy csoportja készíti elő. Lényeges, hogy a közösség életéből támadjanak megfontolandó kérdések. Jó arra is figyelni, hogy minden alkalommal más szempontot hangsúlyozzanak. A papnak eleinte sokat kell segítenie, de ő is nagyon sok támogatást kap a későbbiek során. A pap itt nem csupán „Isten helyettese", hanem az egyházközség elöljárója is. Kiengeszteli a bűnöst a közösséggel, mégha a közösségnek magának nincs is kiengesztelő ereje, csak Krisztustól, aki kiárasztotta rá a Lelkét. Betegek kenete. A betegek kenete a bűnbánat beteljesítése, amely jelzi az ember Krisztushoz fordulását, Krisztushoz tartozását élete utolsó pillanatáig. Közösségeink rosszul viszonyulnak a betegséghez és a halálhoz. Visszaszorítják, igyekeznek letagadni. Ezért adódik annyi probléma ezzel a szentséggel kapcsolatban. Sokszor akkor hívják a papot, — ha egyáltalán hívják —, amikor a beteg már eszméletlen. S éppen ezért tekintik a halál követének, s tartják távol. Helyesebb szemléletet kell kialakítani. Azok közösségében, akik az Úr halálát ünnepük, nem lehet kiiktatni a betegeket. Nem szabad úgy tekinteni őket, mint akik már semmit sem „teljesítenek" a keresztény közösségben. Ők azok, akik az Úr halálának misztériumához különösen közel állnak. Az egyházközség minden tagjának legyen szívügye a betegek szolgálata. Kívánatos lenne, hogy a vasárnapi szentmise után, megbízott áldoztatók elvinnék nekik az Úr testét. (A pap erre egyedül nem képes). Minden évben legalább egyszer szervezzük meg a betegek napját. Ezen módunk nyílik arra, hogy kialakítsuk a megfelelő lelkületet a betegek szentségének elfogadására. Ezáltal kikerül az utolsó, az eszméletlen órák légköréből, megszűnik ijesztő volta. A betegség, az öregedés pedig intenzívebb részesülés lesz Krisztus odaadó szenvedésében. Hosszantartó betegség esetén ajánlatos az otthoni szentmise, amelyre a családtagokon kívül mások is legyenek hivatalosak az egyházközség tagjai közül. Ha valaki meghal, tudatosítsa ezt az egyházközség. Ne csupán névszerinti megemlékezéssel. Éppen a városokban lenne üdvös a részvét új formáit megvalósítani. Összegyűjteni, akik ismerték a megholtat — a szomszédokat, utcabelieket — és így együtt, közösségben Isten irgalmába, sze- retetébe ajánlani. Jó, ha néha a pap is részt vesz ilyen imádkozáson. Házasság. A szeretet szükséges hangsúlyozásával a házasságban többnyire csak az egyéni szempontot domborítják ki. Pedig a házasság lényegéhez tartozik a közösségi dimenzió is. A házasság szakramentalitása elsősorban Isten népének Krisztushoz való viszonyulásából származik. (Ef. 6,22—33) Ezért elengedhetetlenül szükségesek a megfontolások a házasság és a közösség kapcsolatáról. Már a szentségi házasságkötés is lehet a szeretet karizmájának nyilvános tanúsítása a közösség előtt. A közösségnek szüksége van erre a karizmára és ennek tanúsítására is (ma különösképpen). A házastársak szeretete egymás iránt és gyermekeik felé, inspriálja az egész közösséget az összetartozás és testvéri szeretet ápolására. Az is nyilvánvaló, hogy a keresztény házasok és szülők a legavatottabb tanúi a hitnek, a családban és a világban egyaránt. Ennek a karizmának nagyobb teret kellene biztosítani. Jobban odafigyelni már arra is, hogy két fiatal Isten elé járul. Ezzel kifejezi, hogy rászorul Isten kegyelmére és kéri is azt. Ez tanúságtétel. Szorgalmazni kellene, hogy a közösség tagjai nagyobb számban vegyenek részt a házasságkötési szertartáson. Az új házasokat pedig várja és fogadja be az egyház- község. Módot kell adni a házaspároknak is arra, hogy megnyilatkozhassanak a közösségben. Üdvös dolog családkörök kialakítása, amelyekben bensőségesebben találkozhatnak, közvetlenül beszélgethetnek s egymás szolgálatára indítást nyernek. Kívánatos, hogy a házaspárok, akik Istenben szeretik egymást, kiegyensúlyozott és kiteljesedett életükkel „nyissanak" az egyedülálló és magányosok felé is, akik gyakran elszigetelődnek egyházközségeinkben. 173
