Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám - KÖRKÉP - Fila Béla: Mások felé fordulva
lósítani, hogy mások felé fordulva ajándékká válók mások számára. íme az élet alapszempontjai. Ha ez nem így lenne, akkor bármikor belémlopózhátna a lét abszurditásának gyanúja. Bármikor rámtörhetne a létezés belső széttöredezettsége és hazugsága, szörnyű torzsága. Ha nem lennének az életnek abszolút nyilvánvaló evidenciái, akkor fölmérhetetlen lenne a távolság a tényleges létezés és annak igazi rendeltetése között. A tömegkommunikációs eszközök csak az élet felszíni mozgásait rögzítik. Ezek szerint az ember élete nem más, mint a történelem és a társadalom örvényeiben sodródó atom, merő statisztikai adat, egy tag millió más tag mellett. Ezzel szemben a személyiség egyetlennek, egyszerinek, megismételhetetlennek és végérvényes adottságnak észleli önmagát. Akkor válik valaki személyiséggé, amikor közvetlenül és elkötelezetten beleéli az élet küzdelmeibe, mások felé fordul és másokkal együtt részt vesz az élet feladataiban. Ki vagyok én? A kérdés azonos azzal a kérdéssel, hogy mi az én feladatom. Mi a hivatásom? Énünk igazi természete mint belső szükséglet szándék, követelmény és irányultság formájában nyilatkozik meg. A személyes elkötelezettség mindig kétirányú. Levelet mindig másoknak írok, és én írom alá, vagy önmagámról másnak írok. Csak konkrét személynek címzett és személyes aláírással ellátott levélnek van súlya és igazi mondanivalója. Önmagam kibontásának csak akkor van értelme, ha az mások számára elfogadható és mások szolgálatára való. És amennyiben valóságosan hiszek mások jelenlétében és a másokra való irányítottságomban, annyiban ez a hit stabilizálja életem, közösséget teremt. Mit jelent általában hinni? Saját létezésemre úgy tekinteni és úgy elfogadni, hogy az lényegében másokra irányul, mások érdekében képes szolgálni, önmagát föladni. Személyiség— elkötelezettség—közösség—valóság: ezek az összefüggések fejezik ki az emberi élet igazi feladatát. A személyiség körül magasfeszültségű tér keletkezik, a jó és a rossz tere és drámai küzdelme. Ahol személyiséggé érlelődött emberek forognak és tevékenykednek, ott mindig a jóságnak vagy a gonoszságnak a kisugárzása történik. Ahol pedig a személyiség intim magva is megnyilvánul, az én-magam legvégső titka, ott a jó és a rossz abszolút különbözősége kiderül. A személyes élet végérvényes beállítottság, amelynek légkörében az idő véges anyagából már az örökkévaló gyümölcs érlelődik. Ha az én bezárkózna saját erőterébe, saját gondolataiba és vágyaiba, öntetszelgő érzéseibe, akkor a valóságon kívül rekedne, a jó és a rossz zónája össze- kuszálódna. S mit tehet olyankor valaki, ha a jó rossznak tűnik és a rossz meg jónak? Olyankor a létezés az abszurditás gyanújába keveredett, mert önmagába gabalyodott bele és nem tárulkozott ki a másik ember felé. Ha valaki nem követné őszintén saját benső léttörvényét, a másikra irányuló lendületet, a teremtő kezdeményezést, akkor nemcsak a valóságon rekedne kívül, hanem a jó és a rossz küzdelme is összezavarodna. Az erkölcsi élet feszültségében mérhetjük le egészen konkréten, hogy annyira vagyunk személyes lények, amennyiben szociális módon megvalósulunk. Aki nem teremt maga körül közösséget, az menthetetlenül az élet margójára szorul, kiszolgáltatva még ráadásul minden kósza ábrándnak és szeszélyes illúziónak. Személyiség csak szociális szférában élhet. Szociális szférát csak személyes erőfeszítések hozhatnak létre és tarthatnak fönn. Mit is jelent személyesen élni? Készségesen mások rendelkezésére állni. Hol van a közösség? Ahol a személyiség mások felé fordul és ebben az irányultságban talál önmagára. A másik ember mindig szólít engem, kérdést és kérést intéz hozzám. Nekem csak válaszolni kell a kérdésre és kérésre. Saját sorsomnak csak akkor adok határozott jelleget, ha igazán részesedem mások sorsában és saját sorsomban mást is részesítek. A személyiség hivatást jelent. — A személy méltóságát és cselekedeteinek hatékonyságát a hivatástudat adja meg. A hivatás lényegileg mások felé fordulást, szolgálatot jelent. Csak azt az életet lehet igazolni, amelynek komoly feladatai vannak. A feladat pedig mindig a másikra irányul. Csak akit tényleg megszólítottak, akinek tényleg a szívéhez szóltak, az tud a hívásra igazán válaszolni. Akit megajándékoztak, az tud mást megajándékozni. A lelkipásztor életében nyilvánul ki a legteljesebben ez az alaphelyzet. Nagyon fontos, hogy a megszólításban, a feladatban a megszólító és a megbízó személye is ismert legyen. Ellentmondásos helyzet keletkezne, ha a kérdező, a felszólító, a kérő személye elfedett maradna, s ennek következtében személytelen tényezőkre vezetnénk vissza hivatásunkat és csak személytelen feladatokat teljesítenénk. Ki szólít minket? A világ? Vagy talán csak önmagam visszhangját fogom föl fölszólításnak? Vagy talán Isten szólít? Egy másik ember szólítása egyértelmű. A dolgok hozzánk intézett fölszólítása már nem világos. A létezés végső kérdései nem mindenki előtt tisztázottak. Különös helyzet áll elő, ha a hivatást magamban érzem, magam döntök a hívásról, és mégis valahonnan kívülről szüremkedne belém 159
