Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám - KÖRKÉP - Fila Béla: Mások felé fordulva
a hívás és a fölszólítás. Talán itt a forrása az élet tétovaságának, bizonytalanságainak és tehetetlenségének, zavarának, hogy nem kapcsolódnak egymáshoz bensőleg a bennem, a tőlem és a kívülem, a másiktól-másikra irányuló tényezők. így igen könnyen a névtelenség, az értelmetlen erőlködés, értelmetlen kockázat szakadékába zuhanhat minden jószándék és erőfeszítés. Hivatással elvégzett feladatnál föl sem merülhet tárgyi problémaként a feladat. Személyes kérdéseket nem lehet mechanikusan megoldani úgy, hogy ismerem a mechanizmus működési elvét és energiaforrásait és ezek figyelembevételével kezelem a gépezetet. Személytelenül végzett munka lerombolja az egyént és a közösséget egyaránt. Az eszmélődés előterében eddig még csak a másik felé fordulás állott. Végezetül a fölvetett kérdés hátterébe is be kell pillantanunk. Általában spontán módon és természetszerűleg fordul mindenki a másik ember felé, követi alapvető léttörekvését. De ennek a törekvésnek a végső feltételét, alapjait és garanciáját is tudatosítanunk kell. Ha teljes világossággal megfogalmazzuk témánkat, magában a témában fölmerül végső alapja, a végső alap önmagát láttatja, áttetszővé válik. Legnagyobb művészet az, ha úgy tesszük föl a kérdést, hogy abban azonnal végső feltétele is kiviláglik, így a téma önmagát igazolja. Karl Rahner fogalmazta meg ilyen egyszerűen és tisztán, elemi módon a keresztény hit igazságát, az emberi élet alaptörekvését: „Igazi önmegvalósításban csak akkor talál önmagára az ember, ha feltétel nélkül kockára teszi magát másért” (A hit alapjai, Bp. p. 484). Ha ilyen elemi módon fogalmazzuk meg az élet feladatát, akkor már önmagában a feladatban is észlelhető hordozó alapja, lehetővé tevő alapja: életünk horizontja áttekinthetővé válik. Az én és a te találkozása mélységet nyer és végső biztosítékot kap. Isten Krisztus által személyesen közölte önmagát az emberrel és történelmi-személyes horizontban létrehozta azt a közeget, amelyben a felebaráti szeretet lehetővé válik. A másik ember felé fordulás konkrét teltétele a szimpátia, a szeretet. A szolgálat, a hivatás végső föltétele a feltétlen szeretet létezése. A másik ember felé fordulás szolgálatot jelent, a szolgálat pedig igazán szeretetszolgálat. Csak a szeretetben tudjuk a másik embert egyetlen és egyszeri adottságnak, személynek tekinteni. A keresztény életfölfogás az embert Isten képmásának tekinti. Végeredményben az ember nemcsak szolgálja a másikat, hanem szereti is. A szeretetből fakadó szolgálat képes áldozatot hozni, sőt önmagát egészen áldozatul hozni a másikért. Ehhez az áldozathoz azonban garancia kell. És ez a feltétlen szeretet, a Krisztusban kinyilvánult szeretet. Életünk törékeny és veszélyeztetett állapotban van. Megeshet, hogy félreismerjük életünk rendeltetését, hogy helytelenül értelmezzük életünket. Mi a biztosítéka az élet helyes értelmezésének? Mindenesetre jó jel, ha készséges vagyok és mindig mások szolgálatára állok. Ez megóv attól, hogy önmagam állítsam a középpontba. Aki kész életét másokért föláldozni, föltétien áldozatot hozni, az közvetlenül szembesíti önmagát életének feltétlen alapjával. Az ilyen ember Krisztusról szerez tapasztalatot akkor is, ha ezt kifejezetten nem tudja. Olyan tettet hajtunk végre a föltétien szeretet tettében, amely teljesen tőlünk függ és mégis teljesen a másikra irányul; és ebben az ember már föladja önmagát, túlnő önmagán. Számolnunk kell azzal is, hogy személyes létezésünket, személyes ambícióinkat sohasem tudjuk tökéletesen megvalósítani. Életünkben a megtestesülés törvénye érvényesül. Őszintén törekszünk személyiségünk belső tökéletességét gesztusokban, müvekben kifejezni. De végül azt is belátjuk, hogy semmilyen alkotás, gesztus nem fejezheti ki a személy végső tökéletességét. Belátjuk, hogy csak részesedünk a teljességből, csak irányulunk a tökéletesség felé. Nem vagyunk tökéletesek, csak irányulunk a tökéletesség felé. Es ez a törekvés nyilvánítja ki az élet végső igazságát, amikor a feltételes áttetszővé válik a feltétlen felé, a töredékes utal a teljesre és egészre. A másik ember felé forduló személynek számolnia kell végső lehetőségével. Túl tud-e jutni önmagán a személyiség? Önmagán túllépve hová jut el? Manapság tragikus aktualitása van ennek a súlyos kérdésnek. Végeredményben hol köt ki a személyiség? Végül befullad önző számításaiba? Valamilyen kollektív hősiesség oltárán emésztődik föl? Önmaga vagy mások börtönében pusztul el? Vagy talán emberalatti tényezők sodorják magukkal? Annyit biztosan beláthatunk, hogy a személyiség egyetemes és feltétlen értékekkel telítődik, az igazság, a szeretet értékeivel. A keresztény hit határozottan állítja, hogy az ember Isten színe látására rendeltetett. Amikor pedig valaki elindul a másik felé, akkor elindul azon az úton, amely a feltétlen értékek irányításával kivezet önmagából. Az ilyen út pedig Isten végtelenségébe vezet. Ennek az útnak a törvényét fejezi ki G. Thibon francia író aforizmája: „Szűkösen érzed magad? Kitörésről álmodozol? Azonban vigyázz az ábrándokra. Hogy önmagadtól megszabadulj, ne fuss, ne szökj el 160
