Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 3. szám - KÖRKÉP - Fila Béla: Mások felé fordulva

dalúvá és sebzetté teszi a személyiséget. Az önző ember önmagába belegabalyodik, tele van ellenséges érzülettel és aggodalmakkal. Nyugtalan lesz, mert kénytelen megtapasztalni az ellentmondást birtoklási és kötődési vágya, mohó vágyakozása és homályosan fölfogott semmisége között. Önmagán kívül senkit sem képes igazán elfogadni, de azt is fölfogja, hogy önmaga senki és semmi. Ezért kívülről és erőszakosan szeretné magát biztosítani, létezését igazolni. És közben elveszejti önmagát és a másik embert is. — Eltorzultan valósul meg a másik emberhez való viszonyunk a pózolásban. A pózoló látszólag másokkal törődik, valójában azonban csak önmagával van eltelve. A másik csak annyiban érdekli, amennyiben szeretné vele elfogadtatni megjátszott hamis énjét. Az ilyen ember önmagát és a másikat sem veszi komolyan. Csak mesterséges és túlfinomult légköre kedvez a pózolásnak, igazi közösségi légkörben azonnal lelepleződik és nevetségessé válik. Minden önzés és pózolás mögött félresikerült találkozás van. Ha az én nem találkozik a másikkal, ha kölcsönösen nem fordulnak egymás felé és nem adják át egymásnak önmagukat, akkor a személyiség elkezd önmaga körül forogni. Az önző és pózoló magatartásban a másik ember egyszerűen csak fölvevő, visszhangosító és hangerősítő szerepét játssza. A személyes kapcsolat önkényesen manipulálható mechanizmusra egyszerűsödik és külsőségessé válik. Hiábavaló látszatta és komédiává alacsonyodik minden. A másik ember csak mint közönség előttem van mint egy látványosság nézője. — A személyiség önmagára eszmé- lése, a közösség kialakulása, a szociális légkör létrejötte attól függ, hogyan találkozik az én a tévéi, hogyan teremtődik meg a találkozásban a jelenlét és az együttlét. Ehhez legtöbbször meg kell szüntetni a személy izoláltságát és le kell rombolni a torz magatartásformákat. Igen nagy tét forog itt kockán. Milyennek fedezem föl önmagamat? Milyennek látom önmagam? Hogyan tudom meg, hogy ki is vagyok én? Mindez attól függ, hogy sikerül-e a másik emberrel valóságosan találkoznom. Létezésemet önmagában még csak adottságnak tapasztalom. Amikor pedig teljesen mások felé fordulok, akkor már feladatnak érzem létezésemet. Sikeres egymásratalálás- ban a másik embert ajándéknak látom, amely aztán visszasugárzik rám és akkor életemet már ajándéknak tekintem. Saját szituációmat elemezve tudatosul bennem életem, feladatom, személyiségem és személyiségem benső intim magva, az énem. Ha önmagam abszolutizálnám, akkor eleve elvéteném az utat. Az édesanyjának virágcsokrot átnyújtó gyermekben föléled a létezés legősibb tapasztalata, a gyermek számára ajándék az anyja és az anyának ajándék a gyermek. Aztán az élet további fejlődése során fedezem föl azokat a követelményeket, melyeket más személyek támasztanak velem szemben. Igaz, én magam vagyok legközelebb önmagamhoz. Csakhogy én nem birtokosa vagyok a létezésnek, hanem egy roppant jóindulat folytán részesedem a létezésben. Saját életem, létezésem igazán nem az enyém, csak rámbízták. Ha reálisan bemérem magam, akkor letéteményesnek, egy roppant nagy értékű és isteni eredetű letéte- mény őrzőjének és kezelőjének látom önmagamat. Ebben az értelmezésben az élet alapkérdése így hangzik: honnan valók az értékeim és az életem? Hogyan kerültek hozzám? Mire kötelez ez a roppant nagy ajándék? Milyen magatartás felel meg leginkább az ajándék őrzésének? Miképpen adhatom tovább és kamatoztathatom értékeim? Csodálkozás, hála és felelősségtudat ébred föl bennem. Életem és értékeim fölszólítást intéznek hozzám. Az életem hivatás lesz. Az élet megvalósítása pedig fölszólításra és szüntelen hívásra adott személyes válasz lesz.

Határozottan vissza kell utasítanunk azt a fikciót, mintha előzetesen létezne valamilyen föltételezett izolált én. A megajándékozottság tudata szétoszlat minden hamis illúziót életem körül. Nem én vagyok saját világom egyedüli középpontja, hanem teljes létemmel másokra irányulok. A másik ember nem okvetetlenkedő akadály életemben, hanem életem kibontakozásának lényegi föltétele. Senki sem igazolhatja saját magát. Minden öntetszelgés a kétségbeesésbe torkollik. Mások felé fordulva alakul ki hiteles öntudatom és valóságérzetem. Amikor az ember önmagával küszködik, akkor szörnyűséges monológnak tűnik az élet, amelynek semmi jelentősége nincsen. A személytelen racionalizmus énimádatot sugall. A lapos individualizmus sivatagot teremt bennem és körülöttem. A biológiai megalapozottságú életszemlélet pedig belelök a küzdelmekbe anélkül, hogy fölvilágosítana annak értelméről. Ha egy közösségbe csak úgy belesodródom anélkül, hogy tudatosan és teljes létezésemmel én fordulnék más emberek felé, akkor a közösség mint névtelen egyedet elnyel. Ha az életem ténylegesen ajándék, mint ahogy azt eredeti szituációm sugallja és a keresztény hit állítja, akkor eleve a másik felé kell fordulnom. Ha ez nem így lenne, akkor bizony fájdalmas katasztrófák és konfliktusok elé nézne életem és környezetem. Isteni jóindulat és nagylelkűség révén részesedtem ebben az ajándékban. Ezért az életem feladat. Felelős vagyok az életemért. És csak úgy tudom ezt a feladatot megva158