Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Koncz Lajos: Világi apostoltól - lelkipásztori munkatársig
LELKIPASZTORI SZOLGÁLAT — SZENTELÉS NÉLKÜL. — így jelent meg a zsinati okmányok lapjain az a vízió, amely mára — a paphiány következtében — valósággá lett: világi hívek — szentelés nélkül — lelkipásztori-munkatársi szolgálatban, sőt (a Svájcban használt terminológia szerint) egyszerűen lelkipásztori szolgálatban. A realizálást kétségtelenül a kényszerhelyzet sürgette, de az egyház felelős tanítóhivatala, a Szent Zsinat már ezt megelőzőn felismerte és meghirdette, hogy a világiaknak a lelkipásztori szolgálathoz is joguk van, és adott esetben — kellő képesítéssel — kötelességük erre vállalkozni, ha az Isten hívja őket, és a hierarchiának ugyancsak kötelessége adott esetben őket e munkára meghívni, elfogadni és megbízni. A „szentelés nélkül"-megszorítást egyébként pontosítani kell. Mert kétségtelenül hiányzik a világiaknál a pappászentelés sajátos karizmája és lelki „képesítése". De rendelkezésükre áll — a keresztség és bérmálás szentségi erejében, az általános papság szintjén, a szükséges ontológiai és kegyelmi képesítés a hármas krisztusi munus (prófétai, papi, királyi) betöltésére, tehát bizonyos lelkipásztori feladatok ellátására is. S ahogy az áldozópap lényegében „csak" a papság teljességét birtokló püspök munkatársa részletfeladatok ellátásával, úgy lehet „analóg módon" munkatárs a világi hivő a pap mellett — egy plébániai közösség vezetésében, lelkipásztori ellátásában, a saját „szenteltségének" határain belül (a kifejezett papi funkciók kizárásával: szentmise-bemutatás, gyóntatás). A használt „munkatárs"-kifejezés, amit most nálunk lassan meg kell szokni, bibliai eredetű, és a zsinat is élt vele. Például Szent János 3. levelében olvassuk (6—8), ahol dicsérőleg ír egy Gájusz nevű hívéhez a vándor-apostolok munkáját segítő vendégszeretetéről: „Kedvesem, helyesen teszed mindazt, amit a testvérekkel, főképp az úton levőkkel cselekszel. Ezek dicsérték szeretetedet a hívek közössége előtt. Jól teszed, ha Istenhez méltóan tovább segíted őket. Hiszen az ö nevéért keltek útra, és semmit sem fogadnak el a pogányoktól. Nekünk kell befogadnunk az ilyeneket, hogy munkatársak legyünk az evangélium szolgálatában." Látható, hogy Szent János meglehetősen nagylelkű a munkatárs-kifejezéssel, amikor az evangélium szolgálatában távolabbi, perifériás segítését is e megbecsülő címmel jutalmazza. Hazai egyházi életünkben sem előzmények és analógiák nélkül való a hivek bevonása az egyházközségek életébe, munkatársi megbecsüléssel. A harangozó, sekrestyés, esetleg adószedő és főképp a kántor régóta ilyen benső munkatársnak számított, ha nem is mindig a mai társadalmi értékelés szintjén. Mégis — s ismét nyomatékosan kell hangsúlyozni, hogy itt és most valami egészen másról és újról és lényegesen többről van szó, és kell, hogy szó legyen. A külföldön használt elnevezések erre az új munusra (Németországban „pasztorál-referens", vagy egyházközségi referens, Svájcban és Ausztriában „lelkipásztor-asszisztens") mintha többet fejeznének ki a lényegből, mint akár a magyar munkatárs, még inkább az eddigi hivatalos „egyházi alkalmazott".6 De az elnevezésen túl a lényeges tartalmi különbség a döntő. A kántor és a többi, eddig ismert egyházközségi alkalmazott egy bizonyos munkaterületen végez sajátos egyházi szolgálatot (a kántor az éneket és énekvezetést nyújtja, a sekrestyés, harangozó a liturgia, ill. a pap liturgikus funkcióinak feltételeit biztosítja). De hivatásuk és felelősségük kizárólag e rész-területre szorítkozik, néha túlságosan is csak erre, és sokszor görcsösen biztosítva annak a területnek az autonómiáját, önállóságát, függetlenítve a paptól, sajnálatos esetekben egyenesen a pap ellenében. Itt most egészen másról, jelentősen többről van szó. Azt a szent feladatot és felelősséget ui., amit a lelkipásztorkodás, Isten népének megszentelő szolgálata jelent, adott esetben ezentúl nemcsak a pap végzi egyedül, hanem a szó legszorosabb értelmében munkatársakkal, segédkező asszisztensekkel együtt. Mint egy operációs teamnél, ahol az eredmény minden közreműködő hozzáértésén és odaadásán múlik. AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS KULCSKÉRDÉSE. — Hogy egy ilyen együttműködés nem egyszerű és nem is könnyű dolog, sejthető előre. Egy németországi kongresszuson került elő a téma, s amikor meghallották, hogy a magyar egyház most áll a nagy lépés előtt a világiak lelkipásztori munkába való bevonásával, a dolgot általában és elvben helyeselték, mint zsinati szellemű fejlődést. De nem kevés volt az aggodalom hangja sem, mondván, hogy eszükbe jut, és sajogni kezd minden saját sebük, amit e téren szereztek. Olyan sötét értékelés is van, hogy az alkalmazott pasztorál-asszisztensek kisebb része váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket, s főképp az anyagi indítékok predominanciáját s ennek hátrányait panaszolják fel.7 De ez az ottani egyház anyagi jóléte miatt inkább sajátos, egyedi problémának tűnik. 147
