Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Koncz Lajos: Világi apostoltól - lelkipásztori munkatársig
személyes ismeretsége akadályozta meg. De már életművét, a Katolikus Apostolság szervezetét halála után megszüntették.2 Palotti Szent Vince eszméje mégis tovább élt és hatott, sőt teológiai elmélyítésre serkentette a kor két nagy hittudósát, akik Rómában személyes kapcsolatba kerültek vele. Az egyik a „római iskola" nagyhatású képviselője, a jezsuita J. Perrone (+1876) volt, a másik a konverziója után Rómában tanuló J. H. Newman (+1890), a későbbi kardinális. Perrone egész könyvet szentelt a „katolikus apostolságnak", és teológiai alapját így határozta meg:3 „A katolikus apostolság (mely a világiakat is kötelezi) az isteni Megváltó apostolságának a folytatása, a világ megszentelését szolgálja, ezért az egyház — örök és egyetemes apostolság." Newman- nél a világiak apostolsága főképp „a keresztény hívők egyházért való egyetemes felelősségében" fogalmazódott meg, de rendkívül erős reakciót váltott ki egyházi körökben.4 Főképp emiatt minősítették Newmant „Anglia legveszélyesebb emberének", mert hogy a világiakat az egyházi hierarchia ellen fordítja. Azidőben egyébként elég általános volt a vélemény és aggodalom, hogy „ha a laikusokat az egyházban kellőképp nem korlátozzák, ők akarják majd az egyházat uralni és vezetni a Szentszék és a hierarchia helyett.5 Ez a bizalmatlanság azonban, amely Newman általános helyzetével is összefüggésben volt, már nem tudta megakadályozni, hogy a Palotti-eszme, a világiak apostolsága meg ne hódítsa az egyházat. Szervezett formában is elkezdhette munkálkodását az Actio Catholica különböző nevű szervezetein keresztül, először Olaszországban, majd fokozatosan egész Európában. Teológiailag pedig a nagytekintélyű Perrone munkáján át hatott, és végső, leghivatalosabb elismerését a il. Vatiká- num okmányaiban és egész egyház-felfogásában nyerte el. A ZSINAT A VILÁGIAK HIVATÁSÁRÓL. — A zsinat főképpen két okmányban foglalkozott részletesen a világiak helyzetével és hivatásával az egyházban. A Lumen Gentium, az egyház egészéről szóló konstitúció (E) a világban élő hívők teljes értelmű egyháztagságát nyilvánította ki, — és követelményként hirdeti a világiak tudatos és tevékeny részvételét az egyház apostoli munkájában. „A világi hívek apostolkodásáról" egy külön határozat is jelent meg (AL), amely immár a gyakorlati következtetéseket vonta le, a teendőket jelölte meg. E dekrétum jelentőségét mutatja, hogy az egyház eddigi történetében még egyetlen zsinat, sem pápai megnyilatkozás nem foglalkozott önállóan csak a világi hívekkel, helyzetüket, szerepüket, még inkább jogaikat nem tisztázta. A zsinat meghatározásában „a világiak Krisztussal, a Fővel történő egyesülésükből kapják az apostolkodás jogát és kötelességét. A keresztség ui. beoltotta őket Krisztus titokzatos testébe, a bérmálás megerősítette őket a Szentlélek erejével, és így maga a Fő rendelte valameny- nyiüket az apostolkodásra" (AL 3). Elsődleges és speciális feladata a világiaknak — a földi élet, a világ megszentelése, lelki megújításának szolgálata (hiszen az egyház a „világ egyetemes üdvözítő szentsége"), azzal, hogy „belülről, kovász módjára" „az evangélium szellemével itatják át a múlandó javak rendjét, a világot" (AL 5,2; E 31,36). Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy minden hívő saját hivatása, foglalkozása, családja, társadalmi és népi, kulturális környezete adottságaiban jeleníti meg az Isten országát, hitével, szóbeli és életszerű tanúságtételével. De nemcsak erről beszél a zsinat, amikor a világi hívők jogait és kötelességeit tárgyalja. Egy lényegesen más, egy minőségileg több is megjelenik már a zsinati okmányokban, amely a világiak apostolkodásán túlmutatva — immár a lelkipásztori szolgálat sajátos dimenziójába utal át. Legtömörebb fogalmazása ennek talán a missziós okmány (M) 41. pontjában található: „A világi hívők működjenek együtt az evangélium hirdetésében, és mint tanúságtevök s egyben munkatársak, vegyenek részt az egyház üdvösségszerző küldetésében, kiváltképp akkor, ha Isten hívja, a püspök pedig e munkára kijelöli őket". Vagy más fogalmazásban (E 33,35): „A minden keresztény hívőt érintő apostolságon túl a világiak még különféle módokon bevonhatók a közvetlenebb együttműködésre, a hierarchia apostoli munkájába; azoknak a férfiaknak és nőknek a példájára, akik Pál apostolt segítették az evangélium hirdetésében, sokat fáradozva az Úrban (Fii 4,3; Róm 16,3 sk). . . Némelyikük (a világiakból) felszentelt szolgák hiánya miatt, vagy akadályoztatásuk esetén — bizonyos szent szolgálatokat pótol, mások pedig teljes erejüket az apostoli munkára áldozzák." 146
