Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Koncz Lajos: Világi apostoltól - lelkipásztori munkatársig
Klostermann, Sind alle Priester? Graz, 1969. — u. a.. Müssen die Priester aussterben? Linz, 1975. Theol. Quart. 125. — Klostermann azért emelte fel szavát a „viri probati" szentelése érdekében, hogy a plébániák ne maradjanak pap nélkül a jövőben. — 4. II. János Pál, Codex Iuris Canonici. 515. kán. 1. fj. — 5. Itt mondok köszönetét a segítségért Szabadi Balázs demográfusnak. — 6. Vö. Paskai László érsek, Világi hívek a lelkipásztori szolgálatban. Új Ember 1986. május 11. — 7. A Szabályzat megjelent Cserháti József, Másokért élünk c. teológiai kommentárjával együtt. Bp. 1985. Koncz Lajos VILÁGI APOSTOLTÓL — LELKIPÁSZTORI MUNKATÁRSIG Újszerű dolgok, jelenségek, intézkedések nyomán gyakorta kavarognak, keverednek a fogalmak, szavak és értékelés, és sokszor hiányos a kívánatos tisztánlátás is. Úgy tűnik, így áll a helyzet abban a kérdésben is, mely a magyar egyház életében most jelentkezett — sürgető szükségként — az állandósult, sőt fokozódó paphiány következtében: a világi hívek bevonásánál a lelkipásztori munkába. A hivek széles körében egy nagyjelentőségű püspökkari körlevél tudatosította a problémát (1986. nagyböjti pásztorlevél az egyházközségi élet megújításáról), s ebből értesültek először hivatalosan több, meglepetést keltő felhívásról és intézkedésről. Az elvi alap e szavakba lett sűrítve: „Legyenek a hívek egymás apostolai, vagyis egymás lelki életének felelős építői és hordozói, mint az őskeresztények!" A konkrét felhívás pedig így hangzott: ,,Az apostolkodás részben lelkipásztori, vagyis papi munka átvállalását is jelenti, és egyre inkább szükség is lesz rá, ha idősödő, rohamosán fogyó papjaink soraira tekintünk. Kellő felkészítés és megbízás alapján vállaljatok szerepet az istentiszteletnél, mint az olvasmányok felolvasói és esetleg kifejtéi, mint az imádságra és elmélkedésre buzdító áhítatvezetök, mint hitoktatók és énektanítók, mint a megyéspüspöktől megbízott áldoztatok ... A világi hívők a megyéspüspök hozzájárulásával és megbízásával, a helyi lelkipásztor irányításával megfelelő és kielégítő felkészülés után egyre komolyabban vállaljanak részt a lelkipásztori munkából is!" Kétségtelen, hogy igen jelentős, valóban újszerű lépésről, sőt továbblépésről van szó egyházunk életében. Ezért szükségesnek érezzük az elvi, fogalmi tisztázást — mind a történelmi előzmények, a kialakulás szempontjából, mind pedig a helyes teológiai megértés dimenziójában. A VILÁGI APOSTOLSÁG SZÁZ ÉVE. — Alapvetően és a háttérben a világi hívek helyzetéről és szerepéről az egyházban van itt szó, mely másfélezer éves merevség után a múlt században kezdett megmozdulni és fordulni. Addig az abszolút-hierarchikus egyházmodell volt uralkodó, mely egy szűk megváltástani felfogásra támaszkodott. Eszerint a megváltás műve, mely az emberiség számára a kereszthalál és feltámadás által elvben megvalósult és megteremtette az üdvösséget, a Krisztus által alapított minden korok számára egyházi hierarchián keresztül aktualizálódik. E koncepcióban kizárólag a papság volt aktív elem, az egyházért való felelősség hordozója, a laikus csak befogadó és részesülő „passzív alany".1 — A fordulat első jelei a XIX. század közepén tűntek föl, és az általános, „egyetemes apostolság" terminusban öltött testet. Ennek konkrét megvalósulása a köztudatban egybefonódott az Actio Catholica szervezetével, s mint ilyen, a múlt századi Itáliába utal vissza bennünket. Ez eléggé köztudomású; de már kevésbé ismeretes, hogy maga az eszme, az alapgondolat egy karizmatikus szent pap, Palotti Vince életművéből sarjadt. Szemináriumi spirituális volt Rómában (+1850). Rendkívül széles látókörrel és apostoli buzgósággal felismerte, hogy „új szántást kell végezni". Minden katolikusnak, papnak és világi hívőnek egyaránt apostolnak kell lennie, hogy „az igaz hit újraéledjen, megerősödjön, terjedjen és növekedjék ... és a világ felismerje az egyetemes szeretet által, hogy az Isten a végtelen szeretet." Szent Vince nagysága, hogy ti. egy évszázaddal megelőzte korát, tragédiája is lett. Egyházi körökből meglehetős bizalmatlanság vette körül a nagy látnokot, hivatalos elítéltetését e „restaurációs" korszakban csak IX. Piusz 145
