Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Klostermann, Ferdinand - Bánhegyi B. Miksa (ford.): A lélek az egyház életelve
azonban az egyesekhez szólva már csupán püspökök és klerikusok esetében használja a „testvér" szót, a római presbiterek és díákonusok pedig már „beatissime et gloriosissime papa" megszólítással írnak Cyprianusnak. A testvér és testvériség fogalmakat tehát a klerikusok, esetleg a szerzetesek szűkebb körére korlátozzák, mindinkább csak ezek használják egymás között. Egy további redukció során a mind jobban hivatali címmé vált „testvér" megszólítás teljesen eltűnik, — legelőször a püspökök között, — kiszorítja a római jogból kölcsönzött formális „colle- ga" megszólítás. Ezzel azután a fraternitásból is, amely még mindig „áraszt valamit az Evangélium egyszerűségéből, amellyel az fölötte áll minden hivatalnokoskodásnak", collegium lett. S ezzel ráléptek a testvéregyházból a klerikusegyházba vezető útra (Ratzinger).4 Testvéri formák. — A keresztények egymás közötti radikális testvérisége testvéri struktúrákat tételez föl az egyházban is, még ha nem is lehet konkrét modellt levezetni a keresztény testvériség mivoltából. így történhetett aztán, hogy a keresztények testvéri rendje a különböző történelmi helyzetekben különbözőképpen nyilvánult meg és fog megnyilvánulni a jövőben is; napjaink „testvéri nagyegyházának" másnak kell lennie, mint az első idők testvériségegyházának. Ma mégis léteznek olyan struktúrák, amelyek már alig felelnek meg a keresztény testvériségnek, s mintha Isten népének „osztálytársadalmát" tükröznék. A testvéri struktúrának vissza kell tükröződnie a magatartási és érintkezési formákban, sőt az egyház egész életében, minden szinten, egészen a megmerevedett, elünnepélyesedett, elkul- tuszosodott liturgia leépítéséig, a homiliáig, a személyes igehirdető beszélgetésig, a hit testvéri kicseréléséig, de mindenekelőtt az Ür testvéri velünklétében és az egymás közötti szeretetszö- vetségben. Különösen az egyházi hivatal gyakorlásának kellene testvéri formát öltenie. Sőt, az idézett Máté-hely értelmében éppen ez a keresztény testvériség sibboleth-je. A keresztény tekintélynek „testvéri tekintélynek" kell lennie. Ez nem vesz el semmit sem a tekintélyből, ha az keresztény módon és jogosan áll fönn, de befolyást gyakorol a formájára. Ezért radikálisan le kellene építeni a püspök és a többi hívő, a püspök és a presbiterek, a plébános és a rábízott egyházközség között lévő társadalmi távolságot. Ezért kívánja az egyházról szóló hittani rendelkezés, hogy a keresztény emberek között a kölcsönös bizalom és megbecsülés szelleme uralkodjék, „a világiak és a pásztorok között" pedig „családias kapcsolat", amelytől „sok jó várható az egyház számára". Hiszen a világiaknak azok is „testvéreik, akik a szent szolgálati hivatalt birtokolják" (HRE 32; 37). A keresztény testvériség hatékonyságához szükségesek bizonyos emberi feltételek is, — individuális és szociológiai feltételek. Az elsők nem csupán etikai-morális, hanem pszichológiai természetűek is. Az ebből a szempontból meglévő hiányosságok gyakran a legjobb akarat mellett is veszélyeztetik az eredményt. A testvériséget ezenkívül realista módon kell nézni. Nem annyit jelent, hogy nincs vagy ne legyen többé vita, hogy egységet tetessünk ott is, ahol nincs meg; csupán annyit jelent, hogy a viták testvériesen folynak, tárgyilagosan, fair módon, a jóakarat kölcsönös elismerésével, anélkül, hogy egymást eretneknek kiáltanánk ki, megrágalmaznánk, egymásra ráfognánk valamit, s hogy megtartjuk a vitatkozás bevett játékszabályait.5 Egyetemes küldetés és együttes felelősség. — 1. Amint már említettük — és ez is összefüggésben van az alapvető egyenlőséggel és testvériséggel —, az Úrtól kapott küldetés, megelőzve minden különleges megbízatást, először az egyházra tartozik, a keresztény közösségre mint egészre és annak minden tagjára. Tehát nemcsak a küldetés tárgyai ők — sőt, ebből a szempontból a küldetés messze az egyház határain túl minden emberre vonatkozik —, hanem sokkal inkább minden tag a küldetés aktív hordozója, aktív részt vállal az egyház egész életében és minden életmegnyilvánulásában; ezért nem lehetnek csak gondozandó tagok. Még ahol bizonyos feladatok sajátos módon meghatározott tagokra vonatkoznak is, valamiképpen részesedik benne, és kell hogy részesedjék benne az egész egyház, mert az a küldetés első alanya (HVA 2; HRE 33). — 2. Ha azonban küldetést mondunk, együttes felelősséget mondunk. Az együttes felelősség sem egyformán érint mindenkit, de mindenkit érint a maga módján, és kiterjed az egyház egész életére, az Úr örömhírének továbbadására, az embernek Istennel való kiengesztelődésé- re és a szeretet tanúságtételére; kiterjed az egyháznak a közösségein belüli feladataira éppúgy, mint a világra vonatkozó felelősségére: mert „sokan egy testet alkotunk Krisztusban, egyenként viszont egymásnak tagjai vagyunk" (Róm 12,5), akiknek „egyetértésben kell törődniök egymással" (1Kor 12,25). így az egész közösségnek kell ítéletet alkotnia a prófétákat illetően 139
