Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Cserháti József: A keresztény egységmozgalom a húszéves zsinat mérlegén
kifejezői. Itt jelentkezik — az alapmegegyezések megnyugtató, valóban belső melegséggel egybekötő valósága mellett — az alapeltérések, az alapkülönbözőségek problémája és nehéz keresztje. Derült égből csapott le ránk a kétkedés és gyanakvás: mintha az eddigi megközelítések vagy konvergenciák csak látszatmegoldások vagy csalódások lennének, melyek a bajok igazi gyökereit eltakarják, átfödik. Újból jelentkeznek a régi nehézségek, a kontro- verziák: mi van az ige egyházával, a szentségek egyházával? A kereszt teológiája még ma is szemben áll a megtestesülés teológiájával, a morális cselekedet problémája, a személyi és az ontológiai kategória, továbbá a Szentirás, a hagyomány és az élő egyház viszonya; vajon ezek mint össze nem egyeztethető ellentétek állnak előttünk? Az ökumené hívei erre azt mondják: igen, különbségek vannak ugyan az egyes egyházi felfogások között, de ezek már nem szétválasztó különbségek. Az ökumené könyvét nem kell lezárnunk. Bíznunk kell hitünk és életünk egységének helyreállításában. Erről mondotta a pápa nemrégiben: „Még nem építettük fel az összes hidat, de úgy látszik, hogy a híd alapkövei és alappillérei már megvannak, állnak és tovább lehet építeni rájuk". Az egyházi egység azért lehetséges, mert eleve adva van az alapdöntések és az alapmeggyőződések egysége. Ez nem az uniformitás, hanem a többség egysége, az egymással kibékített, kiegyenlített sokszerűségben. A Református Világszövetség Vancouverben legfőbb irányító elvként a „kiegyenlített vagy kibékített különbözőséget" jelölte meg; más szóval: újból csak ott tartunk, hogy előbb minden egyes egyháznak saját lényegi jegyeit kell kidolgoznia és csak azután, miután pontosan látjuk a különbözőségeket, kell majd vállalnunk az egyre teljesebb egység megkeresését is. Kilátásaink és reményünk Az igazság iránti teljes elismeréssel elfogadjuk, amit az egyes egyházak legmélyebb ben- sejükben, elidegenithetetlenül saját magukénak vallanak. A megegyezés érdekében a minden áron elérendő közös nevező rossz tanácsadó. A protestáns sajátosság, amely a bennünket helyettesítő, bűneinket elfedő Krisztussal való kapcsolatban fejeződik ki, nem oldható fel egyszerűen a katolikus kegyelemtanban lefektetett üdvözülés értelmezésében. Ugyanannak az isteni irgalomnak két szempontjáról vagy értékeléséről lehet szó. Ha az ökumenét kikapcsolnánk, akkor ez, sajnos, annyit is jelentene, hogy minden újítás forrását is félreállítanánk. Ha XXIII. János pápa számára az egyház megújításának alapját vagy kiinduló pontját nem az ökuménikus alapgondolat jelentette volna, akkor a II. Vatikáni zsinat minden reformelképzelésével is lehetetlenné és feleslegessé vált volna. Ha az egyesülés reményforrását leapasztjuk, az egyház hihetőségét is redukáljuk, mert úgy cselekszünk, mintha Krisztus nem adott volna parancsot arra, hogy keressük a többieket, tegyük eggyé azokat, akik szétszakadtak. Az alapmegegyezések és alapeltérések kérdésének eddigi meg nem oldottsága kétségtelenül megrázkódtatást jelent az egységmozgalom minden területén, de a közös remény birtokában és érdekében túl kell magunkat ezen tenni. Közel és messze is vagyunk a végponttól! Nehéz ma elképzelni, hogy az ortodoxok vagy protestánsok bele tudják magukat élni abba a gondolatba, hogy elfogadják a pápát, vagyis a pápa nevezné majd ki a kievi metropolitát vagy a hannoveri prépostot. Sokan meg vannak arról győződve, hogy a pápa hivatalát is át lehet „építeni" a szeretetszolgálat legfőbb hivatalává, amelyben a pápa Jézus Krisztus helyetteseként mint az Örök Ige földi „szeretetvikáriusa", elsősorban az irgalmas szamaritánus példaadásában, nem a joghatóság, hanem a szeretet hatalmának gyakorlásában áll a világegyház élén. Hogy az ökumené növekedőben van, annak bizonyítéka, hogy jelen van a bázisokban is. Az egyházban eddig minden nagy mozgalom alulról jött, karizmatikusok és próféták inspirálták azokat — és ez ma is így van. Ha „felnőtt" keresztények kívánunk lenni, akkor nem nyugodhatunk bele abba a történelmi sorsba, amit a szétszakitottság zúdított ránk. Ami történelmileg egyszer megtörtént, nem vonható ugyan vissza, de következményeiben igenis megfordítható, és megszüntethető a szétválasztott egyházak botránya. Az egyház legbensőbb lényegéhez tartozik az egység. Krisztus Urunk élete utolsó óráiban ezért az egységért imádkozott. Az egyetlen egyházért mi keresztények mindannyian felelősek vagyunk. Közös tanúságtétellel kell vállalnunk Krisztus ügyéta mai világban is, mert saját ügyünkről van szó. — „Minden katolikusnak törekednie kell a keresztény tökéletességre és állapotának megfelelően kinek-kinek azon kell fáradoznia, 9
