Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Cselényi István Gábor: Az ifjúság evangelizálása
jen rövid mondatokban, röviden. Inkább a Szentírást idézze, mint más szerzőket. A liturgia keretén belül, alkalomhoz illően szóljon a hívekhez. Az örök igazságokat hirdesse szeretetben és szeretettel. A felsorolt elvárások természetesen más értékes szempontokkal is kiegészithetők. Abban azonban aligha lehet kételkedni, amit egy régi egyházi szólás latinul így mond: „Vita clerici, evangélium populi". Kissé szabadon fordítva: A hívek számára a leghatékonyabb igehirdetés az igehirdető pap evangélium szerinti élete. Cselényi István Gábor AZ IFJÚSÁG EVANGELIZÁLÁSA A peremkeresztények. Manapság a szakirodalomban új kifejezés tűnik fel: peremkeresztények (Randchristen). Ezzel a vallásszociológiai fogalommal lehet legtalálóbban megjelölni azokat, akik az egyháznak, mint látható közösségnek valóban a peremére szorulnak, akikben — és ez talán még döntőbb — a kereszténység mint értékrendszer visszaszorulóban van. A peremkeresztényekben egyre kevésbé él az egyházhoz való tartozás tudata, életvitelük lényegében már „kereszténység utáni". Ha meg is keresztelték őket, ha gyerekkorukban esetleg még jártak is templomba, netán hittanra, a hit nem hat ki életükre. Nem mondható el, hogy Isten lenne létezésük célja, értelmet adó tényezője. Ha megkérdezik őket, minek tartják magukat, talán még azt felelik: kereszténynek. Ha esküvőre kerül sor, ha haláleset fordul elő a családban, még paphoz fordulnak, de napi döntéseikben, gondolataik mélyén nincs már jelen Krisztus, gyakorlatilag belevesznek a fogyasztói társadalom szekularizált világába. Az evangélium nyelvén szólva terméketlen fügefák, elveszőben lévő bárányok, elkallódóban lévő pénzdarabok, tövises, ha nem köves talajt jelentenek, amiben az ige magva nem képes igazán gyökeret verni. De vajon ezt az evangéliumnak ellenálló talajt nem lehet-e termővé formálni, a már-már elveszettnek nem lehetne-e — épp a Jópásztor példája és ösztönzése nyomán — utána mennünk? A kritikusokat, a távolságtartókat, az egyházzal csupán fél szívvel azonosulókat nem lehetne-e a látható közösségnek is eleven tagjaivá tennünk? — Nyilvánvalóan csak akkor, ha le tudunk mondani a plébánia falai közé való zárkózásról, ha nemcsak tétlenül várjuk, mikor kopogtat be valaki; ha képesek vagyunk feladni a számokban, statisztikákban való gondolkodást: hányat kereszteltünk, hányat eskettünk . . ., ha ehelyett inkább azt keressük, hogy hányán váltak életükkel is kereszténnyé. — A peremkeresztényekkel szemben tehát új pasztorációs módszerekre van szükség, amely nem merül ki a szentségek kiszolgáltatásában, az azokhoz fűzött, sokszor bizony felületes oktatásban, vezérmotívuma nem egyszerűen a „visszahódítás", a térítés, hanem az evangelizálás, a zsinatnak ez az édesgyermeke, amelyről azt írja VI. Pál pápa: „Az evangelizálás azt jelenti az egyház számára, hogy az örömhírt el kell vinnie az emberi élet minden területére, hogy hatása révén az emberiséget belülről átalakíthassa és mindenestül megújítsa". Ezt a megújhodást elsősorban önmagunkon kell kezdenünk. El kell gondolkodnunk azon: hogyan lehetséges, hogy a „peremkereszténység" éppen a nagy egyházaknál, elsősorban éppen a katolikus egyháznál alakult ki? Vajon nem azt igazolja-e ez, hogy nem egyszerűen az emberek kerültek távol az egyháztól, de az egyház — helyesebben annak vezetői, mi papok — szakadtunk el tőlük? A hittel való elidegenedés nem azt bizonyítja-e, hogy nem teljesítettük eléggé az egyház messiási küldetését, hogy ti. a „velünk lévő Istent" képviselje?! Ha tömegek szakadnak el Istentől, abból nyilvánvaló, hogy elsősorban mi kerültünk tőlük távol, életidegen- ségünkkel, „arisztokratizmusunkkal". Semmivel sem vagyunk tehát különbek Jézus kortársainál, a farizeusoknál, akiknél az Isten-hit embertelén magatartást takar. Igazat kell adnunk Josef Fischer passaui plébánosnak, aki „egyházon belüli ateizmusról" beszél, hiszen, aki az emberektől elszakadt, Istennek is hátat fordított. A legelső tennivalónk tehát az emberek, a történelem vállalása. Evangelizációnk, s ezen belül igehirdetésünk csak úgy lesz hiteles, ha életközeli lesz, ha kortársaink — elsősorban az egyhá- ziság „peremén" állók — problémiából indul ki, ha nem lesz „világon kívüli" és a szó igazi értelmében „Isten nélküli", hanem a „közeli", ti. köztünk, emberek közt „közeliévé" Istent hirdeti meg. A peremkeresztények pasztorálásának legfőbb szempontja tehát: fel kell adnunk a „klerikális" gondolkodást. Az egyház ügye — annak intézményes, jogi, netán pénzügyi oldala — nem lehet számunkra fontosabb, mint Isten ügye, mint a hit életre váltásának szempontja. 124
