Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - KÖRKÉP - Boda László: A mai igehirdetésről - személyes hangvételben
Bevezetőül említettem, hogy diákkoromban Isten létét matematikailag bebizonyithatónak véltem. Ma már tudom, hogy ez a vélekedés naiv „racionalizmus" leplében megbúvó tudatlanságomból eredt (gyanítom, ez az álracionalizmus a régi, iskolás teológiától sem lehetett teljesen idegen). Ma tudom ugyan, hogy Isten léte ésszerű érvekkel legfeljebb valószínűsíthető, s a hit személyes állásfoglalást igényel; ugyanakkor azonban azt is tudom, hogy a keresztény hit az, ami az emberi közösségben folytatott élet értelmének megadásán túlmenően az emberi létet „intellektuálisan tisztességes módon" a halálon túl is az Isten által ajándékozott örökkévalóság részesévé teszi. „Halál, hol a te győzelmed, Halál, hol a te fullánkod?" — e diadalmas kérdés felvetéséig az ateizmus sohasem lesz képes eljutni. Ha az igehirdetésnek ez lesz az általános végső kicsengése, akkor az bizonyára eredményes lesz! Forrásmüvek: 1. Tomka M. : A változó vallásosság mérése (Magyar Pszichológiai Szemle, 1977. 4.) — 2. Köchner, R.: Die Schwierigkeit die Freiheit zu leben (Stimmen der Zeit, 19öb. tu.) — 3. Heller Gy.: A magyar papság ma és holnap (Teológia, 1985. 4.) Boda László A MAI IGEHIRDETÉSRŐL — SZEMÉLYES HANGVÉTELBEN A DIAKONIA folyóirat 1985 szeptemberi számában Alois Brandstetter, az író mint hívő ember nyilatkozik a mai igehirdetésről, a vele kapcsolatos tapasztalatairól. Bevezető élménye különösen elgondolkoztató. Egyházközségünk plébánosa egy alkalommal — a nap különlegességét tekintetbe véve — elhagyta a vasárnapi szentbeszédet. Az író őszintén bevallja, hogy bár szívesen hallgatja plébánosuk igehirdetését, ezúttal mégis úgy tekintette a váratlan lépést mint valami ajándékot. Nem volna jó divatba hozni ezt az érdekes és tanulságos kísérletet. Annyi azonban bizonyos, vagy legalábbis gyanítható, hogy vannak prédikációk, amelyek nem használnak sem a liturgiának, sem az evangéliumnak. Sőt olyanok is akadnak, amelyek határozottan ártanak az isteni Üzenet közvetítésének. Emlékezetes például az az eset, hogy az egyszeri plébános szent célra gyűjtést indított, és igehirdetését is erre a célra irányította be. Amikor fölment a szószékre és elkezdett beszélni, az egyik hivő — aki elmesélte az esetet — már eleve elhatározta, hogy száz dollárt adományoz a nemes célra. A beszéd azonban a maga idejétmúlt retorikájával olyan visz- szatetszést keltett benne, hogy menet közben ötven dollárra csökkentette a felajánlani kívánt pénzadomány összegét. A beszéd végén már csak tíz dollárnál tartott. Hogy megtörtént-e valójában, vagy épp így történt-e, az nem lényeges. Az eset valami tipikus jelenségre világít rá, s csattanós jellegét az sem csorbítja, hogy csupán gunyoros példázat. Mert hasonló dolgok előfordultak már. Nem is egyszer. TANULHATÓ „MESTERSÉGBE AZ IGEHIRDETÉS? Ne botránkozzunk a „mesterség" szón. Régóta ismert kifejezés ugyanis, hogy valaki „mestere a szónak", hogy jártas és beavatott a beszéd tudományában, amennyiben az egyáltalán megtanulható. Ebben pedig nincs helye a végletes állításoknak. Mert igaz ugyan, hogy a beszédnek lehet „karizma" jellege, amikor a Szentlélek különleges ihletével nagyobb hatást ér el a szónoklattan fogásait nem ismerő, mint a szó mestere, de ez kivételes személyek és kivételes alkalmak kiváltsága. A Szentírásban István diákonus beszéde ilyennek tekinthető (vő. ApCsel 7. f.). Akadhatnak váratlan élethelyzetek, amikor az Ige hirdetője egyenesen a Szentirás biztatása alapján remélheti, hogy ajándékul megkapja a Szentiélektől, mit kell mondania (v9. Mt 10,19). Mindez mégsem érv az ellen, hogy a beszéd tudományát, sőt művészetét tanulni lehet és tanulni kell. Mert Isten kegyelme, a Szentlélek segítsége nem helyettesítheti és nem teszi fölöslegessé a beszéd készségének fáradságos megszerzését. A katolikus teológiákon mégis észrevehető, már egy-két évtized óta, hogy többen fanyalognak a szónoklattantól, melynek Szent Ágoston egyszerre volt kiváló tanára és művelője. Honnan jönnek ezek a „modernista" áramlatok? A festészettől, vagy a költészettől talán? De hiszen ott is mihamar kiderül a szakmai ismeretek labilitása, — ha az egészen kivételes módon ösztönös tehetségektől eltekintünk. Ma már egyre inkább elveszíti hitelét az a festő, aki nem tud rajzolni. Hogyan akarunk mi a mesterségbeli tudás alapismeretei nélkül boldogulni? Vagy talán a pünkösdi mozgalmak ingatják meg a teológia hallgatóit abban, hogy az igehirdetés a beszéd „szakmai ismereteit" is föltételezi? De hiszen az igehirdetés nem „glosszolalia". S az értelmes beszédet ma már a Mari néni is igényli, falun. 109
