Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - KÖRKÉP - Heller György: Igehirdetés itt és most - kinek, mit és hogyan?
tekézis felnőttek számára történő további kiterjesztésére és hatékonyabbá tételére is. Ne feledjük, hogy negyed évszázadnyi nemzedék tagjai hitoktatásban egyáltalán nem vagy alig részesültek. 2. Egyik vasárnap után őszintén tisztelt plébánosomnak olyan megjegyzést tettem, miszerint szentbeszédének egy részlete teológiai szempontból talán túl hagyományos színezetű lehetett. A kapott választ nem felejtem el: „mit akarok, ugyanezzel a szentbeszéddel kapcsolatban egyes idős hívek azért háborogtak, mert az szerintük nem ragaszkodott eléggé az egyház megszentelt tanításához." Ügy gondolom, ebben a kis esetben — mint cseppben a tenger — tükröződik a mai igehirdetés egyik alapvető nehézsége. A hívők nagy része számára ma is az összes szent- írási szöveget megnevezett szerzőjük írta, Jézus minden kijelentése „ipsissimum verbum", s Jézus Krisztus feltámadása természetesen úgy értendő, hogy húsvét reggelén felült a sírban, s onnan angyali segédlettel kisétált. E példákat végtelenségig lehetne folytatni, de minek; kétségtelen, hogy súlyos igehirdetési problémáról van szó, melyet alaposan és módszeresen kellene átgondolni, s melynek megoldása bizonyára nem „vagy-vagy", hanem ,,is-is" jellegű lehet. Mégis sokszor már apró, fogalmazási módszerekkel is sok csomó volna oldható. Egy primitív példa: helyes, ha azt halljuk: ,,. . . Páf apostol az 1. Korintusi levélben ezt írja: ..." a ", Péter levélnél azonban sokkal tisztességesebb a következő kijelentés: ,,. . . a 2. Péter levélben az alábbiakat olvashatjuk: . . ezen Mári néni sem botránkozik, s a képzettebb hívőknek sincs kényelmetlen érzése. Hazai tapasztalatom szerint egyébként a mai magyar igehirdetés inkább a Mári nénik javára történő engedékenységre hajlik (talán azért mert korosztályuk templomainkban súlyát meghaladó arányban van jelen). Ha azonban egyházunk jövőjére is kíván gondolni, akkor a jelenleginél nagyobb gondot kellene fordítani arra, hogy Jézus Krisztusban — Rahner kifejezésével élve — „intellektuális tisztességgel is" lehessen hinni! 3. Mindannyian korunk gyermekei vagyunk. Gondolkodó ember igyekszik magát saját korának előítéleteitől szabaddá tenni, s ez csak részben sikerülhet. Még kevésbé lehetséges ez a mindennapok egyszerű emberénél. Sajnálatos tényként kell tudomásul vennünk, hogy a társadalmak szekularizálódása következtében a közel 2000 éves keresztény etika alapjai jelenleg — nyugaton és keleten egyaránt — széthullóban vannak. Megfelelő hazai adatok hiányában itt egy olyan szociológiai felmérés néhány adatát idézem, melyet a közelmúltban a 10 legjelentősebb nyugat-európai tőkés országban rendeztek.2 Eszerint már 1973-ban az NSZK-ban a fiatal férfiak 87%-a, a fiatal nők 92%-a semmi kivetnivalót nem talált a házasságon kívüli együttélésben; ma a válás lehetőségének gondolatát a teljes NSZK lakosság 15%-a, az ifjú generáció 4%-a utasítja csak el. Az ifjú generációnak csak kisebbsége ítéli el a házasságtörést, a homoszexualitást és a prostitúciót. A vizsgált 10 ország lakosságánál a „modern erkölcs" egyik szembetűnő jellemzője a feltétlen érvényességű normáktól való visszariadás. Az öngyilkosságot a lakosság 50%-a, az aktív eutanáziát 30%, a magzatelhajtást 32% tartja megengedhetetlennek. Sajnos, nem sok okunk van abban kételkedni, hogy ezek az adatok — tendenciaszerűen — hazánkban is érvényesek. Az igehirdetőnek tehát ezzel a közszellemmel kell számolnia és szembeszállnia. Nem könnyű feladat, s talán — legalább bizonyos mértékig — éppen ezzel menthető, hogy az igehirdetésben a keresztény erkölcs „hirdetése" mintha kissé háttérbe szorult volna. Ügy gondolom, jobban kellene igehirdetésünknek arra törekednie, hogy megtalálja azt a helyes utat, mely az olcsó elítélés Scylla-ja és a „megroppant nádszál el nem törésére" történő hivatkozás Charybdis-e között vezet. — Külön ügynek tűnik a hazai igehirdetés számára a családtervezés kérdése. Magyarország népessége jelenleg fogy, s így azok a nehézségek, melyekkel például egy túlnépesedett ázsiai ország a „Humanae vitae” tanításának alkalmazásakor szemben találná magát, itthon egyelőre nem jelentkezhetnek. Mégis, az élet nálunk is vet fel problémákat. Nálunk nem az ország, legfeljebb egy házgyári vagy bérházi lakás „népesedhet túl", legfeljebb egy dolgozó anya kerülhet megoldhatatlannak látszó problémák elé (mellesleg: csak a „dolgozó" anya dolgozó?). Benyomásom szerint ebben az ügyben a szószékről — ha nem is gyakran — hirdetett és a négyszemközti álláspont gyakran nem teljesen azonos. Holott a „Humanae vitae" teljes szövegének és „Sitz im Leben"-jének átfogó figyelembevételével tisztességes módon volnának megoldhatók annyi magyar katolikus asszony kínzó lelkiismereti problémái. Példa erre egy-egy hazai templom felnőtt katekézise is, ahol a családtervezés erkölcsi vonatkozásait az egyházi tanítás és tekintély sérelme nélkül, de mégis felelősen és emberségesen tárgyalják (sajnos jobbára 60 éven felüli közönség előtt, mert a fiatalok már nem is remélik, hogy problémáikra ilyen fórumon megoldást találhatnak). 107
