Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - KÖRKÉP - Zauner, Wilhelm - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Milyen nyelven beszéljünk?
tásban megütközést keltett, azt elsimítottuk azzal, hogy a kereszténységet olyannak mutattuk, mintha egy emberi mértékre szabott öltöny volna. Már nem mertük kimondani, hogy a keresztény tan helyenként szembefordul az emberivel, vagy pláne: értelmetlennek és ésszerűtlennek tűnik neki. A Hegyi Beszéd idegen test az emberileg ésszerű etikában. A feltámadásról szóló tanítás meg az egyik embert újra meg újra gúnyolódásra ingerli, a másikat pedig udvarias mentegetőzésre ösztönzi (vö. ApCsel 17,32). A pusztán emberinek a szervezete úgy kitaszítja a Keresztről szóló tanítást, mint valami idegen szervet; antitesteket termel, ha ez a tan bejut a szervezetbe. Aki tehát elfogadja, hogy a keresztény tanítás idegen a mai világban, az meglátja ennek a tanításnak és a világnak a valódi viszonyát. Aki hirdetni akarja a krisztusi üzenetet, annak ezt a feszültséget kell kiállnia. Az igehirdetés nem csupán nyelvi probléma, hanem tárgyi probléma is: magát a tartalmat nehéz továbbadni. Ez persze nem annyit jelent, hogy minden, az igehirdetésben elszenvedett kudarc annak a bizonyítéka, hogy az illető a Kereszt oktalanságát prédikálta. Sokan egyszerűen csak ostobán szövegelnek, s ezért nem hallgatják meg őket; ezek a maguk igazolására gyakran hivatkoznak arra a feladatra, hogy hirdetni kell az Igét s föl kell lépni, „akár alkalmas, akár alkalmatlan" (2Tim 4,2). Vannak lelkipásztorok, akik azt gondolják, hogy minél jobban felháborodnak az emberek a prédikációjukon, annál érthetőbben hirdették Isten igéjét. Nem is gondolnak arra, hogy az igehirdetésüknek való ellenállás nem az Isten igéjének szól, hanem annak a ténynek, hogy ők képtelenek megszólaltatni azt. A nyelv „modernizálása"? Némelyek meg azt hiszik, hogy a mai emberek előtt már nem lehet az igehirdetés régi szövegeit használni. Az ilyenek az evangélium helyett mesét olvasnak föl, s olyan módszerrel fejtik ki, amiről azt gondolják, hogy az a mélylélektan. Az esküvői beszédekhez indián történetet vagy buddhista mítoszt vesznek elő. Megint mások tájszólással vagy durva utcai kifejezésekkel próbálkoznak a templomban. Jelszavuk: „csak könnyedén, csak könnyedén". Nos, nem sokra tartom ezeket a módszereket. Nem tesszük érthetőbbé a krisztusi üzenetet, ha igehirdetésünk klasszikus formáit a Swingle Singersre bízzuk. Nem sokat segit, ha a Bibliát az újságok nyelvére, vagy éppen tájszólásra fordítjuk, ha Jézus Krisztust szupersztárnak mondjuk, és példabeszédeit a képregények stílusában rajzoltatjuk meg. A döntő kérdés az marad, hogy az emberek meghallgatják-e a bibliai üzenetet, és Jézus Krisztus szerint akarják-e életüket alakítani. A hittől elidegenedettek számára „idegen nyelv" Persze még ha ezt akarják is, akkor is megmarad továbbra is a nyelv problémája; végül is magával a nyelvvel kell fölébresztenünk a készséget a krisztusi üzenet meghallgatására és elfogadására. A hit nyelve pedig olyan mértékben marad idegen nyelv, amilyen mértékben áll szemben valaki idegenül magával a hittel. A Biblia és a liturgia szövegei egy közösségi tapasztalatból születtek meg, s csak azok számára tehetők egészen érthetőkké, akik vállalják a hasonló megtapasztalást. Nem fordíthatunk le mindent, s nem dobhatjuk el azokat a drága szavakat, amelyek már otthonosak számunkra olyankor, amikor hitünket nyelvre akarjuk átültetni s annak segítségével akarjuk továbbadni. Mégis folyton felül kell vizsgálnunk az egyházi nyelvet: az enciklikák, a püspöki körlevelek, a plébániai híradók nyelvét; az egyházi testületek nyelvét; az egyházi bennfentesek zsargonját; az imádságoknak és a hívek könyörgéseinek a nyelvét; a karizmatikus összejöveteleken használt nyelvet. Még mindig áll Pál figyelmeztetése: „Ha egybegyűl az egész közösség, s mindenki nyelveken beszél, és be nem avatottak vagy hitetlenek lépnek be, vajon nem azt mondják-e, hogy elment az eszetek?" (1 Kor 14,23). Valóban, rendkívül kínos lehet, ha egy lelkipásztor (akár pap, akár világi) állandóan „tanúságot akar tenni", vagy ha az utcai járókelőknek szegezi neki a kijelentést: „Jézus szeret téged!". A vallási nyelvre is érvényes a szemérmesség parancsa. Egy barátom mesélte nemrég, hogy egy útitársa elől kénytelen volt az étkezőkocsiba menekülni, mert az egy témába vágó kongressszusra utaz- tában a vasúti kupéban teregette ki hitbeli élményeit. Nem érdekli a prostitúció! — mondta a barátom —, sem a testi, sem a vallási. Bevallom, hogy néha meglehetősen az idegeimre megy a pasztorális nyelve is. Ha „cselekvési modelleket" és „lelkipásztori stratégiát" dolgoznak ki, olyankor jobb szeretném, ha egyik vagy másik kolléga inkább valamely komputer cégnél vagy a hadseregnél állna alkalmazásban. 104
