Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Nyiredy Maurus: "... bennem marad és én Őbenne" (Jn 6,56)
Nyiredy Maurus .. . BENNEM MARAD ÉS ÉN ŐBENNE'' (Jn 6,56) Az Eucharisztia közösség Krisztussal és egymással Az Eucharisztiét Johannes Betz szavaival „központi misztériumnak” nevezhetjük, mert — mint cseppben a tenger — benne megtalálható keresztény hitünk teljes gazdagsága. A „Panelkapcsolatok" cimű magyar film első képsorai egy panelházakból épült városrész szürkeségét, sivárságát, sablonos egyformaságát mutatják. Már maga a cim is érzékelteti, hogy a falak mögött élő emberek kapcsolatai hasonlóan szürkék, sivárak, tartalmatlanok, előre gyártott elemekből, panelekből állnak. All. Vatikáni zsinat szerint „az emberek közötti kapcsolatok folyvást sokszorozódnak, és éppen maga a fokozódó társadalmasodás (szocializáció) is teremt új kapcsolatokat, anélkül, azonban, hogy mindig előmozdítaná a személyiség kibontakozását és az igazi személyi kapcsolatokat, vagyis a személlyé válást (perszonalizáció)" — olvassuk abban a lelkipásztori rendelkezésben, amely az egyháznak mai világban elfoglalt helyzetét tárgyalja' (6. pont). Mindennek az a következménye, hogy az egyén elszigetelődik, az emberi kapcsolatok igen gyakran elsorvadnak, emiatt pedig növekszik a világban a reménytelenség. Az Eucharisztia tartalmi bőségéből a következőkben csupán egyetlen mozzanatot szeretnénk bemutatni,'a kommunió, azaz a közösség mozzanatát. Az ember helyzete a világban Ahhoz, hogy az ember azonosnak tudja magát saját magával, szükség van arra, hogy világosan elhatárolja magát mindattól, ami nem ő. Tudatos azonosságunk ezért tulajdonképpen elszigetel bennünket. A biológiai egyed kialakulása úgy válik teljessé, hogy ez az egyediség világosan tükröződik tudatában és ezt a tudat nyomatékosan állítja. Ezt a tényt — helyesen — fejlődésként fogjuk fel, azonban ezért is — mint minden fejlődésért — nagy árat kell fizetnünk. A fizetendő ár egyik tényezője a halandóság tudata, amellyel az embernek együtt kell élnie. Ez azonban nem marad meg a tudat síkján, hanem áthatja az ember életérzését és olykor hol depressziós tehetetlenségben, hol pedig nyughatatlan hajszoltságban nyilvánul meg. Az ember elszigeteltségének ténye szorongással tölti el. Ettől a szorongástól csak az menthetné meg, ha „védettnek” érezhetőé magát a kozmoszban, ha világosan átélhetné az őt körülvevő léttel — minden látszat ellenére — fennálló kapcsolatát. Karlheinz Messelken hamburgi szociológus előbbi gondolataihoz hasonlóan értékeli az ember helyzetét a világban Erich Fromm amerikai szociológus is. Szerinte az ember létében az a tény a döntő, hogy kiemelkedett az állatvilágból, az ösztönös alkalmazkodásból, hogy meghaladta a természetet, ha soha el nem is hagyja; része a természetnek, mindamellett egyszer elszakadt tőle és nincs visszaút. Az ember tudatos lény; benne ébred a lét öntudatra, tudomása van önmagáról, embertársairól, múltjáról és jövőjének lehetőségeiről. Ez a tudomása önmagáról mint elkülönült létezőről, rövid élettartamának és annak a ténynek a tudata, hogy akaratlanul született meg és akarata ellenére fog meghalni; hogy vagy előbb fog meghalni, mint azok, akiket szeret, vagy azok fognak meghalni őelőtte; hogy tehetetlen a természet és a társadalom erőivel szemben — mindez elkülönült, elszigetelt létét kibírhatatlan börtönné teszi. Beleőrül, ha nem szabadul ki ebből a börtönből, és nem jut ki — ilyen vagy olyan formában, de emberekkel egyesülve — a külső világba. Az elkülönültség élménye szorongást kelt; voltaképpen minden szorongásnak ez a forrása. Az ember minden korban és minden kultúrában egy és ugyanazon kérdéssel kerül szembe: arra kell megoldást találnia, hogyan győzze le az elkülönültséget, hogyan valósítsa meg az egyesülést, hogyan haladja meg az egyéni életet és olvadjon egybe a világegyetemmel. Erich Fromm számára a megoldás az érett szeretetben rejlik. Ez olyan egyesülés, amelynek során az ember megőrzi integritását, egyéniségét. A szeretet tevékeny erő az emberben, olyan erő, amely áttöri az embert embertársaitól elválasztó falat, amely egyesíti őt másokkal; a szeretet legyőzeti vele az elszigeteltség és elkülönültség érzését, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy azonos maradjon önmagával, megőrizze integritását. A szeretetben valósul meg az a paradoxon, hogy két élőlény eggyé válik és mégis megmarad kettőnek. 92
