Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Nyiredy Maurus: "... bennem marad és én Őbenne" (Jn 6,56)
A szimbólumokban megélt egyesülés Az ember nemcsak egyszerűen él, hanem egyúttal megél, átél és ebben megjelenik, megmutatkozik emberi mivolta. Nemcsak egyszerűen valóként fogadja el azt, amit körülötte és érte tesznek vagy amit ő maga cselekszik, hanem meg is akar érteni mindent, vagyis az észleléssel közvetlenül nem adott összefüggéseket keres azért, hogy megragadja az adott tény mélyebb értelmét, jelentését. Hogy szemléletesebbek legyünk: az ember nemcsak álmodik, de keresi álmai jelentését. Hasonlóképpen nemcsak étkezik, de jelentést is tulajdonít étkezésének, amely nyilvánvalóan túlszárnyalja az étkezés közvetlen indítékait, tudniillik az éhséget mint okot és a jóllakottságot mint célt. Éppen az étkezés elemi eszköze az élet gyarapításának és a halál elkerülésének. Ha az étkezés mélyebb értelmét keressük, akkor azt kell mondanunk, hogy a táplálkozáson túl éppen az étkezés az a tevékenység, amelyben az ember átélheti a másokkal való közösséget, egységet. Az ember az öröm és a szomorúság élményében igényli leginkább ezt a közösséget. Véletlen-e az, hogy legnagyobb örömeinket (menyegző, névnap, találkozások, sikerek) és legmélyebb fájdalmainkat (gyász, búcsúzás) is fehér asztal mellett, étkezésben, azokkal együtt, közösségben éljük át, akiket leginkább hozzánk tartozóknak érzünk? Véletlen-e, hogy a párjukat vesztett öregek alig akarnak enni, főzni? Véletlen-e, hogy egyedül „nincs íze" az ételnek? Véletlen-e, hogy a számunkra különösen kedves vendéget nem akármilyen étellel-itallal kínáljuk, hanem a saját magunk által készített étket, a saját termésű bort, a saját termésű gyümölcsöt tesszük az asztalra? Véletlen-e ez a nyelvi fordulat: „Úgy szeretlek, majd megeszlek"? A tápláléknak az elfogyasztóval való tökéletes eggyéválása, létének megszűnése és az elfogyasztó létébe való átalakulása nem sejteti-e meg az egység, a szeretet, a közösség után elemi erővel vágyódó emberrel azt, hogy az étkezésben legalább is szimbolikusan átélheti a többiekkel való közösséget, egységet? Ha a közös étkezésnek ekkora ereje van, nem csodálkozhatunk azon, hogy ez a vallások számára is fontos mondanivalót hordoz. Az istentisztelethez kapcsolódó étkezésekben, kultikus lakomákon az ember szimbolikusan átélhette az istenséggel való közösségét, egységét, sőt még a hittestvéreivel való közösséget is, hiszen az asztalközösség kiszélesíthető, elevenné teheti a „mi" élményét. A vallástörténet tanúsága szerint a vallások tiltottak is, de parancsoltak is étkezéseket. A tiltott étkezések általában az erkölcsi cselekvéssel voltak kapcsolatban (vö. a jó és rossz tudás fájáról való evés tilalma, Tér 3). Az evés tilalma valamilyen erkölcsileg rossz tettől tiltotta el az embert. A megparancsolt étkezések viszont a rituális cselekvések sorába tartoztak, vagyis isten- tiszteleti ténykedések voltak. Ezek emlékeztettek valamire, illetve megvalósítottak valamit. Emlékeztették a hívőket egy őstettre, egy hitet, életet megalapozó eseményre, egy kezdetre. Más rituális cselekmények eredményeztek valamit: visszaállították az eredeti bűntelenséget, vagy termékeny új évet adtak, isteni áldásban részesítettek, vagy a megváltás bizonyosságát nyújtották. Az ószövetségi pászkavacsora emléklakoma volt. Emlékeztette a zsidókat I sten nagy szabadító tettére, amellyel megmentette őket és amely kezdete lett a velük kötött szövetségnek. Ugyanakkor ez a vacsora a jelen számára is döntő volt, mert megvalósította magát az üdvtörténeti tényt: azok számára, akik elfogyasztották, a jelenbe hozta, jelenvalóvá tette Isten szabadító tettét, — így maguk is részesedtek ebben a szabadításban. Ez a rövid szociológiai és vallástörténeti vázlat megajándékozhat bennünket azzal az élményszerű fölismeréssel, hogy az Eucharisztia — annak ellenére, hogy hitünk fölfoghatatlan „szent titka" — milyen emberi, mennyire benne áll emberi vágyaink sodrásában, irányában. Ha „tükörben és homályosan" is, ha jelekbe rejtetten is, az eucharisztia az egyetlen „hely" ebben a világban, ahol megszülethet és meg is születik az egymást szeretők nemcsak lelki, de fizikai egysége is. Az Eucharisztiában nem a személytelen világegyetemmel, de a személyes, világot átölelő, hordozó Szeretettel — Istennel — egyesül az ember. Ez az a „hely", ahol valóban megtapasztalhatja „védettségét", a Lét teljességével való kapcsolatát. Jézus étkezései Ezzel a háttérrel különös jelentőségűek az Újszövetségnek azok a szövegei, amelyek Jézusnak barátaival elköltött étkezéseiről szólnak. Ezek valóban minden mesterkéltség nélkül voltak ünnepélyesek, elővételezték a végidő remélt lakomáját (Lk 14,15). A tanítványok boldogan és csodálkozva tapasztalták, hogy életük új értelmet kapott. Jézus eléjük élte az ember—lét új módját: életüket nem értelmezhetik az oly gyakran bűnös múltjukból, hanem csakis a jövő, a mennyei Atya felől, aki Jézusban, a Fiúban hozzájuk közeledik. Életük megvilágosodott és távlatokban annyira meggazdagodott, hogy többé nem tudtak elszakadni Jézustól (Jn 6,68). 93
