Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 2. szám - Vanyó László: Az Eucharisztia az egyházatyák teológiájában

hívóival, vámosokkal, sőt bűnösökkel.7 Ezeken a lakomákon ugyanis egy új közösség körvonalai rajzolódnak ki. A zsidó ünnepi lakomákon való részvételhez hozzátartozott a rituális tisztaság. Ilyen alkalmakkor gyakorol Jézus bűnbocsánatot (vö. Lk 15,23), mert ezzel a követelménynek eleget tesz, ugyanakkor ezek az étkezések már nem tekinthetők egyszerűen bűnösökkel elköltött étkezéseknek, mert a bűnbocsánat után a résztvevők Jézus tanítványainak számítottak, akik személyéhez kötődtek. Ide kapcsolódik a bűnbánat tartása, mely az eucharisztián való részvétel előfeltétele a Didakhéban is, s az ókeresztény egyházi gyakorlatban. Az utolsóvacsorán Jézus túltekintett a jelenen, túltekintett saját halálán is, amikor ezt mondta: „. . . soha többé nem eszem ezt, míg be nem teljesedik Isten országában .. . Nem iszom a szőlő terméséből addig a napig, amíg el nem jön Isten országa"

(Lk 22,16 és 18.). Szavainak jelentősége abban áll, hogy az eucharisztiában maga és tanítványai számára kiiktatja a jelen és az Isten országa eljövetele közötti időt. Amikor Jézus testéről és véréről beszélt, akkor tanúsította, hogy kereszthalálát áldozatként fogta fel, hisz az áldozatok testét és vérét különítették el az ószövetségi áldozati gyakorlatban is. Az eucharisztia ezen mozzanatok alapján áldozat, ugyanakkor eszkatologikus lakoma is az ősegyház tudatában, ezért — mivel a Lélek is a végidő adománya — „pneumatikus étel és ital" (IKor 10,3 Didakhé 10,3), s végzéséhez társul az „öröm" (ApCsel 2,46). Az eucharisztia pneumatikus aspektusai jól illenek ahhoz az ősi pneuma-krisztológiához, melynek nyomai megtalálhatók Szent Pálnál.8 Az eucharisztiához — annak pneumatikus aspektusa következtében, mert a bűnbeesés előtt az emberben még megvolt Isten Lelke és a halhatatlanság, és a megváltás után is megvan — kapcsolódtak olyan paradicsomi adományok, mint az „élet", a „tudás", „halhatatlanság".9

A II. század fejlődési tendenciái — Antiokiai Szent Ignác leveleiben gyakran olvashatunk utalásokat az eucharisztiára. Nevezi az eucharisztiát a „halhatatlanság orvosságának" (Ef 20,2), a Krisztus egy testének megfelelő egy eucharisztia tartására buzdít (Fii 4). Az antiochiai püspök nevezi az eucharisztiát „Isten kenyerének", mely Jézus Krisztus teste, s Krisztus vére ital, mely azonos a romolhatatlan szeretettel (Róm 7,3). Az eucharisztia szerinte az Üdvözítő teste, mely bűneinkért szenvedett (Szmirn 7,1). Ignác kifejezései realisztikusak, ugyanakkor felfogása — mint más téren is — a János evangéliummal és levelekkel mutat rokonságot. Az „Isten kenyere" kifejezés a Jn 6,33-ra utal, az „Isten adománya" megjelölés (Szmirn 7,1) pedig a Jn 4,10 visszhangja. Az eucharisztia, az áldozati oltár, az egyház szorosan összetartozó fogalmak, mindegyik jelzője az „egy". A realisztikus szóhasználatot és a János-i iratokhoz való kapcsolódást ezért érdemes külön kiemelni, mert magában hordja annak lehetőségét, hogy az eucharisztia teológiája integrálódjon a logoszteológiába. A logoszteológia és az eucharisztia teológiájának egyesítése tesz lehetővé majd olyan spiritualizált értelmezést, melynek mesterei az alexandriaiak lesznek, mindenekelőtt Örigenész. Antiokiai Szent Ignácnál az eucharisztia jelenti azt a keresztény életet is, mely Krisztus utánzását a martyriumban valósítja meg tökéletesen (Róm 4,1).

A legősibb liturgikus leírás a Didakhé 9—10 és 14. fejezeteiben található. A kutatók megegyeznek abban, hogy kétségtelenül liturgikus ima, nehézséget jelent azonban az, hogy az eucharisztikus utalások ellenére sem közli az alapítási szavakat. Ez a hiány veti fel a kérdést, hogy vajon egyszerű, hálaadó asztali imává vált anaforáról van-e szó, vagy olyan egyszerű zsidó eredetű hálaadásról, mely eucharisztikus imává fejlődött.10 Mindenesetre olyan étkezésimádságáról van szó, melyen csak megkereszteltek vehettek részt, szerzője megtört kenyérről, „szellemi ételről és szellemi italról" beszél (Did. 9,5 10,3). A bor a Didakhéban Dávid szőlője, s ennek a szőlőnek az értelmét Krisztus szenvedése „nyilatkoztatta ki".

A legjelentősebb történelmi tanú all. század közepén Szent Jusztin, aki 1 Apológiája 65—67. fejezeteiben liturgikus leírás keretében beszél az Eucharisztiáról. Bennünket itt a vértanú filozófus teológiai reflexiója érdekel. Többek között ezeket írja: „Ezt a táplálékot mi eucharisztiának nevezzük, senki kívülálló nem részesedhet belőle, csak aki igaznak fogadja el a tőlünk kapott tanítást, lemosdott a bűnök bocsánatára az újjászületés fürdőjében, és úgy él, ahogyan azt Krisztus meghagyta. Ezeket mi nem úgy vesszük mint közönséges kenyeret vagy közönséges italt, hanem mint a megtestesült Jézus Krisztus, Megváltónk, az Isten Igéje által a mi üdvösségünkért felvett testet és vért, az ő hálaadó imájával megáldott táplálékot, amivel vérünk és testünk az átváltozás értelmében táplálkozik —, és azt tanultuk, hogy a megtestesült Jézusnak teste és vére ez".11 Jusztin tanításának két elemét lehet kiemelni: 1. az Igének ugyanaz az ereje fejti ki hatását az eucharisztikus színekben, mint a megtestesülésben, ugyanaz az isteni Logosz adott testet és vért Jézusnak, aki a kenyeret és bort eucharisztiává teszi; 2. az Ige azonban nemcsak a szentségi színekben fejti ki hatását, hanem azok vevőiben is: konszekrálja az eucharisztiával élő keresztényeket. Az Eucharisztia értelmezésénél Jusztinnál fontos mozzanat az átváltozás, s az átváltozás magyarázatához teológiai modellként az Ige megtestesülését használja fel. Ehhez kiindulási alapot nyújtott az a tény, hogy az eucharisztia az utolsóvacsorán is két dologból állt, kenyérből és borból, valamint Krisztus ezek fölött kimondott szavaiból. Krisztus szavainak haté77