Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Tarjányi Béla: Mennyei kenyér
vük szerint hajlottak arra, hogy a prófétai jövendölésekből a béke és boldogság vonzó ígéreteit tartsák szem előtt; ezek előjeleit vélték felfedezni Jézus számos jótéteményében, csodájában. Voltak ugyan zavaró részletek is Jézussal kapcsolatban, amelyek nem illettek ebbe a képbe (pl. az előfutár fogsága és halála; Jézus jövendölései szenvedéséről, haláláról; az egyre éleződő feszültség, sőt halálveszély, mely Jézust fenyegette), — de ezek elfogadásától, megértésétől ekkor még elzárkóztak. Olyannyira gyökeret vert bennük a dicsőséges Messiás képe, hogy a veszély idején két szál karddal megkísérlik megmenteni Mesterüket (Lk 22,38.50), sőt még a kereszthalál után is felcsillan előttük a remény: „Uram, most állítod helyre Izrael országát?" (ApCsel 1,6). 2. Jézus — szenvedő Messiás. Jézus gyötrelmes és megalázó halála megrendítette a tanítványok addigi elképzeléseit. Ez az élmény a próbatétel kohója volt számukra, tisztító tűz, melyben hitük megtisztult a téves elképzelésektől. Jézussal való kapcsolatuk pedig az önző vágyaktól és reményektől megszabadulva új irányban kezdett fejlődni. Felismerték, hogy üdvösség és dicsőség nincs szenvedés és áldozat nélkül, hisz Jézusnak „mindezt el kellett szenvednie, hogy bemehessen dicsőségébe" (Lk 24,26). Ráébredtek, hogy az Ószövetség nem csak vonzó ígéreteket tartalmaz, hanem a másokért, mások helyett szenvedő Isten Szolgájáról is beszél. Egyoldalú nézőpontjukból kimozdítva látni kezdték az „egész" Jézust: nem csak a Jutalmat, hanem az Áldozatot is; nem csak a Mestert, hanem a Szolgát is. A keresztáldozat ténye egészen új fénybe állította a Messiás-Jézus (= 'Jézus Krisztus') alakját. Felismerték, hogy Jézus olyan Messiás volt, aki nem egyszerűen Istentől kapott hatalmával, hanem tulajdon véres életáldozatával menti meg az embert és szerzi meg számára az üdvösséget. Es kezdték megsejteni azt is, hogy Jézus és Isten között sokkal mélyebb a kapcsolat, mint küldő és küldött, megbízó és megbízott között. Jézus olyannyira „egyetlen” az Isten számára, mint senki más (vö. Iz 42,1; Mk 1,11; 9,7); sokkal több, mint „egyszerű" Messiás. 3. Jézus — az Isten Fia. Jézus tanítványai látták és tapasztalták, hogy Jézus olyan próféta volt, aki eddig soha nem látott fokon összhangban állt Istennel, Isten akaratával; aki olyan teljhatalmat kapott Istentől, hogy már nem is a Küldő erejével, hanem saját hatalmával hajtott végre Istenhez méltó tetteket. Olyan Szolga volt, aki szenvedésével, kereszthalálával maga valósította meg az Isten által ígért üdvösséget. Tapasztalták, hogy Jézus olyan Messiás, akiben éppúgy lehet és érdemes bízni, mint Istenben (hit = bizalom), mert hatalma és jósága nem különbözik Isten hatalmától, jóságától. Felismerték, hogy Jézus maga is Isten. De hogyan lehetséges ez? A kezdő egyház ezt a kérdést nem filozófiai, elméleti síkon tette fel („Hogyan lehetséges ez?"), hanem sokkal gyakorlatibb módon: a) Hogyan viszonyul Jézus az Istenhez?; b) Mióta Isten Jézus? a) Hogyan viszonyul Jézus Istenhez? Jézus követőinek válasza: Jézus az Isten Fia. A keresztények jól ismerik az Ószövetséget, benne a prófétai szövegekből, zsoltárokból azokat a helyeket, ahol Isten a Messiáskirályt fiának nevezi. Kézenfekvő tehát, hogy a Messiás Jézus Isten Fia. A zsidókeresztény ősegyház leküzdi az „Isten Fia" messiási címtől való hagyományos és érthető (zsidó) idegenkedést, hiszen egyetlen más messiási cím sem alkalmas arra, hogy a Jézus és Isten között fennálló különösen mély kapcsolatot, bensőséges viszonyt, azonosságot ilyen megfelelően kifejezze. Az ősegyház vallja és hirdeti, hogy Jézus és Isten úgy viszonyulnak egymáshoz, mint Atya és Fiú. b) Mióta literi Jézus? — Ez a kérdés csak számunkra meglepő. Az ősegyház számára logikus és szükségszerű volt, hiszen mindaddig egyetlen személyt vallottak Istennek, és csak Jézus megjelenése óta ismernek újabb isteni személyt. A kérdés felvetése azért is természetes abban a korban, mert a környező világ gyakran beszél olyan emberekről, akik istenné lettek vagy az istenektől születtek, tehát istenségük időben kezdődött. — Számos jel arra mutat, hogy ez a kérdés nem tisztázódott egyetlen pillanat alatt, mindjárt kezdetben. Jézus követői a feltámadás és a mennybemenetel alapján megbizonyosodtak afelől, hogy Jézus a mennyben, Istennél van, ül az ő jobbján (Mk 16,19; Ef 1,20; Kol 3,1; vö. Mt 26,64 párh.; stb.). Figyelemreméltó azonban, hogy igen sok újszövetségi kijelentés szerint Jézust Isten „támasztotta fel" (ApCsel 3,15; 4,10; 5,30; 10,40; 13,30.37; Róm 4,24; ITesz 1,10; 1 Kor 6,14; stb.; Róm 8,11; Isten Lelke), Isten „vitte fel" az égbe (Mk 16,19; ApCsel 1,2.11.22; stb.), Péter Pünkösdi beszédében ezt olvassuk: „Jézust Isten Űrré (= Istenné) és Messiássá tette" (ApCsel 2,36). A főtanács előtt ezt mondják az apostolok: Jézust „Isten jobbja Fejedelemmé és Megváltóvá emelte" (ApCsel 5,31). A filippieknek pedig így ír Pál: Jézust „Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg (= imádja őt) minden térd, ... és minden nyelv hirdesse, . . . hogy Jézus Krisztus az Űr (— Isten)" (Fii 2,9—11). Ez a szóhasználat, mely egyébként megtalálható az Újszövetség legkülönbözőbb korú és eredetű rétegeiben, csak azzal magyarázható, hogy a legelső időkben a legkorábbi felismerés ez volt: Jézus feltámadása és mennybevétele által (idejétől) lett Isten. 72
