Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 1. szám - Felszabadulásunk negyvenedik évfordulója

lehetősége, joga, de egyben kötelessége is minden — a szó legtágabb értelmében vett — teológusnak. Azaz: minden, hitére reflektáló, hitének elvei szerint élni akaró kereszténynek. Egyszerűen azért, mert az egyház küldetéséhez a világ békéjének szolgálata is hozzátartozik.

Hazánk népe az elmúlt négy évtizedben jelentős színvonalt képvisel a népek békés versenyében — szociális, kulturális, gazdasági tekintetben egyaránt. Elismerést vívott ki magának nemcsak a közvetlen szomszédoknál, hanem világviszonylatban is. Es ebben az eredményben része van minden szorgos magyar kéznek, minden gondolkodó fejnek, minden meggyőződésből vállalt evilági szolgálatnak. Ami szépet, jót és igazat hazánk népe az elmúlt negyven évben életbe hivotf, alkotott, abban benne lüktet milliónyi emberszív melege, emberkezek szorgalma — és benne van az istenhivő magyarok cselekvő ember- és hazaszeretete.

Az egyház — mint mondani szoktuk — a lelkek üdvét, ügyét szolgálja. Ez csak azzal a kiegészítéssel igaz, hogy a lelkek üdvösségét gondozó egyház nem feledkezhet meg soha a földi értékek tiszteletben tartásáról sem. Igaz — amint a II. Vatikánum tanítja —, ezeknek az evilági értékeknek sajátos autonómiájuk van; ugyanakkor a szellemi és fizikai erőfeszitésekre kész, hivő ember számára biztosítják az igazibb emberi életet és egyben útjelző táblák is a földi vándorlás során: az örök élet felé mutatnak. E megfontolás Íratja le velünk: a társadalmi jólétnek, a gazdasági és szellemi értékeknek, a humanista törekvéseknek, a békemunkának a keresztény ember életében feltétlenül integrálódniuk kell.

Az elmúlt négy évtized — s most csakis hazai tapasztalatokra gondolok (minden ideig-óráig tartó csalódás mellett és ellenére) — megtanított rá, hogy hinnünk kell az emberben. A jobbra törő, a szabadságát féltő, a békéért küzdő emberben. A valóban jóakaraté — hivő vagy nem hivő — emberben. Az emberi méltóság és szabadság őszinte tiszteletben tartása kötelezi — világnézeti különbség nélkül — az EMBERT. Felszabadult népünk — sajnos — létszámban szinte semmit sem gyarapodott, de bízvást mondhatjuk: a humánum elmélyítésében szép eredményeket mutathat fel. E megállapítás nem ösztönözhet semmiféle elbizakodottságra. Igaz és örvendetes tényt regisztrál, de nem ment fel a még „jobbra", „nemesebbre”, „erkölcsileg érettebbre” való törekvés feladataitól. Sok még a tennivaló, nevelnivaló. Akadnak még bőven — sajnálatos módon — fiatalok is, akik kivonják magukat a közös munkából, nem tisztelik az alapvető erkölcsi törvényeket, egoisták — és ami jövőnk építésénél nagyobb veszedelmet jelent: közönyösek. A világnézeti, hitbeni, ideológiai elkötelezettség visszautasítását hivő és nem hivő kritika jogosan bírálja. Érdemes felfigyelnünk a nem keresztény sajtó ilyen irányú figyelmeztetésére, komoly aggodalmat kifejező Írásaira. Már tíz évvel ezelőtt idéztem az Elet és Irodalomból: „Ugyanaz a lenéző kézlegyintés — amely Jézus Krisztusnak osztályrésze — jár Martin Luther Kingnek, Lumumbának és Schönherz Zoltánnak is. Úttörő-foglalkozásra a gyerekek többsége ugyanazzal a közönnyel jár, mint ezzel párhuzamosan hittanórára. Mert nem az a bajuk Jézussal, hogy az evilági paradicsom helyett a túlvilági üdvözülést javasolta. Ugyanaz a sztereotip, fölényes vállrándítás jár mindazoknak, akik oktondi módon másokért vitték vásárra a bőrüket” (1972. január 22. — Csalogh Judit). — Vajon az elmúlt tíz év alatt javult-e a helyzet?

Felszabadulásunk negyvenedik évfordulóját ünnepeljük. Azon már — reméljük — régen túl vagyunk, hogy a visszaemlékezés, az ünneplés „célja” a „nemzeti bűntudat" fokozása, mélyítése legyen. Nem, a keresztény ember nem válhat aggályos, skrupulózus lelkiismeretűvé, aki önmarcangoló módon folyton csak múltjának hibáin, vétkein rágódik. Es nem feladata ez a józan ateistának sem. Nekifeszülünk annak, ami előttünk van. A múlt hibáiból tanulunk, de nem engedjük, hogy azok a jövő építésében megbénítsanak. A háború borzalmaira visszaemlékező idősebbek talán jobban áhítják a békét, mint a mai generáció. De azt is jól tudják: a béke nem csupán azt jelenti, hogy aki éhezett, végre ehet, aki fázott, újra van meleg ruhája, szobája, hogy nem dörögnek már a fegyverek. A béke végtelenül több ennél. Oly érték, mely csakis a jogos szellemi-lelki igények kielégítése nyomán, a szabadság légkörében válik valósággá. A béke felelős munkát helyez fiatal és idős vállára egyaránt. Szerény kérdésem a fiatalabb nemzedékhez: vajon tudják-e értékelni azokat az eredményeket, azt a békét, amit az elmúlt negyven év munkájának fáradságos erőfeszítésével élvezhetnek?

Négy évtized — küzdelmekkel teli, gazdag eredményeket termő negyven esztendő. Felszabadulásunk negyvenedik évfordulóját azonban a MÁ-ban éljük át, és azon a MÁ-nak kérdését kell feltennünk: mit és hogyan tovább? Feladatunk van bőven. Talán mindenekelőtt az, hogy fáradoznunk kell továbbra is annak az embertípusnak kialakításán, amely önzetlen, amely kész a közösséget szolgálni; tiszteli az emberi értékeket és oly élet kibontakoztatásán fáradozik, mely — benne állva a történelmi folyamatosságban — a jövőt készíti elő. Ebben a munkában vállal felelős részt — hitéből fakadó meggyőződéssel — a keresztény ember. Hogy magyar népünk létszámban gyarapodva, szellemi-anyagi-erkölcsi értékekben gazdagodva ünnepelhesse felszabadulásunk ötvenedik évfordulóját.

J