Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 1. szám - Kozma Imre: A felnőttkeresztségről
Kozma Imre A FELNŐTTKERESZTSÉGROL „Megkeresztelkedtek" — ezzel a szóval végződik a Szentlélek eljövetelének története. (Apcsel 2,41) A keresztség az a látható jel, amely révén Isten népének tagjai leszünk. Hogy jelentésének értelmét egyre mélyebben kimerítsük, példaképpen a felnőttek keresztelésének ünnepélyes szertartását szemléljük, még akkor is, ha manapság a csecsemőkeresztelés az elterjedtebb. A CSECSEMŐKORI KERESZTSEC. A kérdésről való elmélkedés előtt a csecsemőkeresztelés kérdése csak mintegy megjegyzésként kerül ide. A keresztény szülők számára magától értetődő, hogy gyermekük megkeresztelését kérik. Ezzel kinyilvánítják, hogy gyermekük számára az Egyház közösségében keresnek és kérnek helyet és ott is kívánják felnevelni. A kérdés az, hogyan kaphatja meg a csecsemő a megtérés és a hit jelét, hiszen képtelen a megtérésre és a hitbeli odaadásra. A válasz: úgy, ahogyan él, vagyis a felnőttek révén. Krisztus a Megváltást a közösség ügyének tekintette. Nem az elszigetelt egyéneket váltotta meg, hanem a népet. S ahogy nyájban báránykák is vannak, úgy vannak a nép közt gyermekek, akiknek emberi léte teljes egészében az őket körülvevő felnőttektől függ. A csecsemőt tehát nem azért keresztelik meg, mert hisz, hanem mert mi felnőttek kívánjuk, hogy hitünkben nevelkedjen az Egyház hitére. A gyermeket kereszteléskor a maga módján tölti el a kegyelem és a Szentlélek, lesz Krisztus Testének tagja és szenteltetik megváltó szolgálatra, a megváltó halálra és örök életre. Ezt később a keresztény nevelésnek kell megvilágítania előtte s ezt a nevelést nem szabad különválasztani a keresztségtől sem lélekben, sem gyakorlatban. Kérdés, hogy egy gyermek, akit csak szokásból kereszteltek meg, de nem neveltek keresztény szellemben, valóban tagja-e az Egyháznak? Az Egyház biztosítékot kér a gyermek keresztény nevelésére. A gyermek növekvő függetlenségét is tekintetbe kell venni, amikor a keresztséget vizsgáljuk. Hiszen előbb-utóbb el kell következnie a „megvilágosodásnak", az önátadásnak. Ennek egyik jele a keresztségi fogadalom ünnepélyes megismétlése, amikor a gyermek erre már szellemileg érett. Megteheti ezt a felnőttekkel együtt húsvét vigíliáján, mikor minden jelenlévő keresztény együtt újítja meg ezeket az ígéreteket. De az igazi fogadalomújítás később következik be, a mindennapi életben. Lehet ez egy jóbarát vagy munkatárs kérdésére mások füle hallafára adott válasz . . . Lehet ez egy titokban legyőzött kísértés, vagy a jóságnak, szolgálatnak, a halál elfogadásának áldozatos tette. AKI KERESZTSEGRE VAR. Az ősegyházban a keresztségért folyamodót hittanulóvá (kateku- menné) fogadták. Ez a templom kapuján kívül történt. A szertartás mindvégig, minden részletében szimbolikus. A helye, a ruhák színe, a kézmozdulatok, a szereplő anyagok mind-mind jeleznek valamint, s különösebb elmélyülés nélkül is érthetők. A befogadás ezzel a kérdéssel kezdődik: Mi a neved? A második kérdés: Mit akarsz? A válasz a halandó ember ajkán mindennél többet mond: Az örök életet. Ehhez pedig hitre van szükség. A keresztelendő azért jött, mert hisz, mégis a hit kegyelméért imádkozik. Ez arra utal, hogy az ember a hitet kapja, nem az ő műve. A pap kikérdezi, hogy felkészültségéről megbizonyosodjon és megismétli Jézus húsvéti kézmozdulatát, kiparancsolja belőle a gonoszlelket és felszólítja, hogy adjon helyet a Szentléleknek. Ez a parancs az ördögnek szól, de mindenre vonatkozik, ami gonosz . . . mások bűnének hatása, a keresztelendő rossz hajlamai, az Istenről való téves nézetei. A szertartás mindvégig a világosságot állitja szembe a sötétséggel, de a keresztelendő téves nézetei közül csak a káros elemeket említi. Ez helyes is, hiszen a szertartás a keresztelendő megtérését, életéért folytatott küzdelmét summázza bibliai tömörséggel és mélységgel és mellőzi a részleteket. Feltűnnek a múltbeli kísértések, a válaszutak, sötétség és kétségbeesés, amelyek a jövőben is újra és újra megismétlődnek. S ezek ellentéteként újra és újra látjuk Isten győzelmes békéjét, jóságát, örömét, vagyis: a gonoszlélek kiűzetését és a jó eljövetelét. A pap a kereszt jelét rajzolja a keresztelendőre s ezzel távozik. Kezdetét veszi hittanuló léte, amely évekig is eltarthat. AZ UTOLSÖ ELŐTTI LÉPES. A második szertartás szintén megjeleníti az Isten és Sátán küzdelmét a hittanuló lelkében. O maga elmondja a Miatyánkot, keresztszülei és a pap keresztet rajzolnak rá és ráparancsolnak az Ördögre, hogy távozzék belőle. A keresztelendő tanúságot tesz a közösség és Isten szine előtt arról, amit átélt és amire oktatták. Ez olyan küszöb, amit nehéz átlépni. A szertartások végén megkenik a fölavatott hittanulót a katekumenek olajával a harcban tanúsítandó hajlékonyság és erő jeléül. A KERESZTSÉG. Keresztelni az év folyamán bármikor lehet, de a legkifejezőbb alkalom Krisztus föltámadásának előestéje. Éppen ezért húsvét vigíliáján himnuszba foglalják és megszentelik 33
