Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 1. szám - Felszabadulásunk negyvenedik évfordulója

FELSZABADULÁSUNK NEGYVENEDIK ÉVFORDULÓJA

Negyven éve . . . több mint egy emberöltő, hogy véget értek a háborús évek borzalmai, a bombázások, az ártatlanok elhurcolása és kegyetlen kivégzése, népek és népünk gyötrő szenvedése. A ma fiataljai minderről ugyan hallottak-tanultak, de nem tudhatják, mit jelentett ez a k k o r nekünk, 1945 sebektől vérző, mégis reményeket ébresztő tavaszán. Sokak lelkében, a reményüket már-már elvesztettekében érthető módon ilyen kérdések is támadtak: Mi jöhet még ezután? Hogyan tovább? Lesz-e új élet a romokban álló, ezernyi testi-lelki sebből vérző országban? Mi, idősebbek, akik akkor mindezt átéltük, személyes élmények — olykor szomorú, sót megrázó élmények — alapján szólhatunk azokról a napokról, hetekről, hónapokról a mai fiatalabb generáció előtt. Olyan mai fiataloknak, akik szinte hitetlenül-kétkedve hallgatják emlékezéseinket, szavainkat. Es ez érthető is. 1945 tavasza óta 40 esztendő múlt el — ami akkor történt, az ma már történelem.

Voltak abban az időben — talán nem is kis számmal — csüggedők, borúlátók is. Akadtak sokan, akik úgy vélték: nemzetet, hazát „mentenek", ha végleg külföldre távoznak. Mindenesetre, ezek száma nem volt túl jelentős. Jóval többen voltak, akik reméltek, akik helyt kívántak állni. Hogy szinte egyetlen katolikus pap sem hagyta el őrhelyét, állomáshelyét, az nagymértékben Serédi Jusztinián hercegprímás bátorító, helytállásra buzdító felszólításának volt következménye.

De ne időzzünk hosszabban a múltnál. Ebben az esztendőben, 1985 tavaszán, felszabadulásunk negyvenedik évfordulóját ünnepeljük. Negyven év után is — számos szép eredményt felmutatva, sok kritikus és fájdalmas helyzetet magunk mögött hagyva — felelős feladatvégzésben és közös építőmunkában osztozik hazánkban milliónyi hivő és nem hivő állampolgár, fiatalabb és idősebb egyaránt. Változatlanul terveket szövünk, hogy ezzel is a holnapof készítsük elő, hogy lassan felkészülhessünk a fél évszázados jubileumra. Védeni, tovább építeni kívánjuk mindazt az értéket, amit negyven év alatt tiszteletben tartottunk, megvalósítottunk. Negyven esztendeje kezdett hazánkban kibontakozni és változatlanul bontakozóban, fejlődésben van az a társadalmi rend, melyben minden ember meg akarja találni egyéni tehetségének és a közösség érdekeinek megfelelő, kreatív munkát igénylő életlehetőségét. Ma már minden jóakaraté ember — hivő és nem hivő — elmondhatja (és el is kellene mondania): alkotó, építő tagja vagyok a társadalomnak, mert közös holnapunkat, a szocializmus kiépítésén fáradozó népünket szolgálva, hazánk jövőjét építem.

Mi, keresztény emberek — hitünk ereje és reményünk is segített ebben — az elmúlt negyven év örömteli és fájdalmas, komoly aggodalmakra okot adó eseményeinek átélése során egyaránt fel tudtuk fedezni az olykor próbára tevő, de mindig komoly feladatokat reánk rovó gondviselő Isten vezetését. Ezért mindenekelőtt Istennek adunk hálát. — Négy évtizeden át nem szűntünk meg hálásak lenni a hazánk felszabadításában részt vállaló, komoly véráldozatokat is hozó népeknek, így a nemzeti szocialista uralmat országunkban megtörő szovjet népnek. De nem feledkeztünk el azokról az ismert vagy névtelen magyar hősökről sem, akik felszabadulásunk érdekében életveszélyben forogtak, sőt életüket áldozták.

Az elmúlt négy évtized során nagy átalakulásoknak lehettünk tanúi — hazánk életében éppúgy, mint egyházunk életében. A II. Vatikáni zsinat tanítja, hogy az egyház tagjai Istennek emberségben, testvériségben, egyenlőségben összeforrott népévé kell hogy váljanak. Csakis az emelkedhet ki a hivő népből, aki hűségesebben szolgál, aki a közösségben felelősebb, nehezebb szolgálatot végez. — Ugyanez áll evilági vonatkozásban is. Hazánkban az elmúlt évtizedek során lassan íratlan törvénnyé vált, hogy az járjon elöl, az vezessen, aki többet vállal a közösség szolgálatából, aki lelkiismeretesen végzi munkáját és aki részt vesz mindannyiunk legnagyobb földi kincsének, a békének megvédésében.

Az élet nem áll meg, sok minden változik, a fentebb említett átalakulási, fejlődési folyamatnak ma is tanúi és munkáiéi vagyunk. Es éppen e folyamatban való aktív részvétel mondatja velünk, hogy — bár szerényebben hangzik, de helyesebb —, ha az elért eredmények biztosításáról, elmélyítéséről, fokozatos fejlesztéséről beszélünk.

Negyven évre visszagondolva — ezt újra a fiatalabb nemzedék figyelmébe kell ajánlanunk — fülünkbe csengenek VI. Pál pápa figyelmeztető szavai: „Minden erőforrást latba kell vetnünk a béke biztosítására". Negyven éve egy szörnyűséges háború ért véget, azóta — hazánkban is — féltve őrizzük a békét. A reális szemlélet azt is feltárja előttünk, hogy nem „múzeumőrök" módján tesszük ezt, hanem aktív munkával; ez a szemlélet arra is rámutat, hogy — ha valóban békében akarunk élni—, akkor nemcsak a „fegyverek nyugvására" kell gondolnunk, hanem a „belső békére”, annak biztosítására is ügyelnünk kell. Ehhez a — nyugodtan állíthatjuk — szent cél eléréséhez bátor erőfeszítésekre, kitartásra van szükség. Természetesen e munka nem szemellenzős, önző „belterjességre" nevel, hanem otthonunk, hazánk határain túl is vizsgálódó tekintetet igényel. Hívőket és nem hívőket felszólít, hogy „házon belül és kívül” kitartóan és reménykedve vegyenek részt az Istentől, i.lletőleg a közjó békéjének érdekétől követelt feladatok vállalásában. A jövő biztosítását, az igazságosság és a szeretet bázisán csakis aktív közreműködéssel tudjuk szolgálni.

Teológiai folyóiratban néhány szót kell ejtenünk arról is, hogy vajon a teológia, annak munkálói felajánlhatják-e szolgálataikat a jövőt építő békemunka számára? Úgy véljük, ez nemcsak

2