Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 1. szám - Jánosa Domokos: Krisztusi újjászületésünk szentsége
Szent Ágoston Vallomásaiban gyönyörű szavakkal emlékezik vissza édesanyjára, akinek csupán egy dolog volt még, amiért ideig-óráig szívesen maradt e földön: hogy fiát KATOLIKUS KERESZTÉNYNEK láthassa (vö. Vallomások, IX. könyv, X. fejezet, 26.). Talán jó lenne minden szülőnek, aki gyermekének keresztelését kéri, vagy minden felnőttnek, akik keresztelésre jelentkeznek, de ugyanakkor minden papnak is, aki kiszolgáltatja ezt a szentséget, gyakran „ízlelgetni" ezeket a szavakat: „Katolikus keresztény". Csodálatos és súlyos szavak ezek. Nem csupán történelmi múltjuk, földrajzi kiterjedésük van, nem csupán 2000 évet és néhány száz millió embert fognak át, hanem azt a valóságot is kifejezik, amely ténylegesen létrejön a ke- resztség szentségének kiszolgáltatásakor: „Az új embert, aki Isten hasonlóságára tiszta igazságban és szentségben alkotott teremtmény" (Ef 4,24). A keresztség szentségében az Isten nem „csak" eltörli az áteredő bűnt, hanem visszaadja az embert önmagának; azzá leszünk, amivé lennünk kell: EMBERRÉ, krisztusi emberekké. Az isteni életre való újjászületés lehetőségét Isten Jézus élete árán adta nekünk. Mindez számunkra tehát kegyelem, azaz Isten teljesen ingyenes ajándéka. Isten az ajándékozó, és mi vagyunk az ajándékozottak. Az ajándékozás pedig mindig kettőn múlik, azon, aki adja, és azon, aki kapja. Isten adja kegyelmét, felkínálja azt nekünk Jézus Krisztusban, viszont rajtunk múlik, hogy elfogadjuk-e azt, „igent" mondunk-e rá — és utána mit kezdünk vele. A KRISZTUSI ÉLETRE VALÓ ÚJJASZOLETéSONK nem szükségképpen, de az egyház ősi és mai gyakorlatának megfelelően leggyakrabban kisgyermekkorban szokott történni. Éppen ezért a következőkben a gyermekkeresztség gyakorlati gondjairól, problémáiról lesz szó, tekintettel arra, hogy az egységes irányelvek ellenére sem mindig egységes ezekben a kérdésekben a lelkipásztorkodó papság gyakorlata. A gyermek még nem tud kérni, sem akarni, így helyette a szülők kérik a keresztséget. Mivel a gyermek „első számú nevelői" a szülők, nekik van joguk ahhoz, hogy döntsenek arról, milyen hitben, világnézetben kívánják gyermekeiket nevelni. „A szülőké az első jog, hogy gyermekeik fenntartásáról és neveltetéséről gondoskodjanak" — írja XXI11. János pápa a „Pacem in terris" enciklikájában. Ezért nagyon lényeges, hogy ki kéri a gyermek számára a keresztséget. — Azt hiszem, általánosan ismert probléma, amikor a nagymama vagy esetleg valamelyik keresztszülőjelölt jön a keresztséget kérni, arra való hivatkozással, hogy a szülők temérdek elfoglaltságuk miatt nem érnek rá. Rövid beszélgetés után azonban könnyen kiderül, hogy a szülők nem is különösebben vallásosak, sőt esetleg kifejezetten ellenzik is a keresztelést, maguk sem élnek keresztény életet, és gyermeküket sincs szándékukban keresztényként nevelni. Ehhez joguk van, és éppen azért jogaik tiszteletben tartása miatt nem lehet kifejezett szándékuk ellenére — hacsak nem halálveszély esetéről van szó — a gyermeket megkeresztelni. Igaz, ezt nagyon nehéz ilyenkor megmagyarázni úgy, hogy ne elutasításnak érezzék, és a nagymamák vagy keresztszülőjelöltek ezt ne vegyék rossz néven, akik a keresztelésben többnyire csak társadalmi szokást látnak, mondván: „az úgy illik, hogy a gyermek meg legyen keresztelve". — Az sem ritka, hogy félig-meddig valami babonás félelem vezeti a szülők akarata ellenére a gyermeket „ellopó" és mindenáron megke- reszteltetni akaró nagymamákat, hogy a megkeresztelt gyermek „jobban fejlődjék, ne legyen beteg stb." Ha a gyermek keresztelését nem a szülők kérik, nem láthatjuk biztosítottnak a gyermek vallásos nevelését sem. A gyermek nevelésében az „első jog" a szülőket illeti meg, ezért a nagyszülők, keresztszülők csupán támogatói lehetnek ebben a szülőknek, de semmiképpen nem vehetik át teljesen ezt a szerepet. Egy valóban keresztény szellemben élő családban nagy érték lehet a segítőkész nagyszülő, aki a szülőket segíti a gyermek vallásos nevelésében, elkíséri hittanórára, tanítgatja imádkozni, kikérdezi a hittanleckét stb., de mindezt sohasem a szülők helyett, hanem a szülők mellett. ÖRÖMÜNK ÉS GONDUNK a keresztség szentségének a kiszolgáltatása, öröm, hiszen gyarapszik Krisztus egyháza. „Akik a keresztség által Krisztus testének tagjaivá lesznek, a víz és a Szentlélek által új teremtménnyé válnak: Isten népévé alakulnak, minden bűnük bocsánatát elnyerve a sötétség hatalmából megszabadulnak, és a fogadott fiúság állapotába kerülnek." — olvashatjuk az Ordo Baptismi Parvulorum bevezetőjében, amely a trentói zsinat határozatát idézi. A keresztség szentségének kiszolgáltatása az egyház ünnepe, és még inkább bensőséges családi ünnepe annak az egyházközösségnek, amelyben a keresztelésre sor kerül. A keresztelés nem csupán a gyermek családjának ünnepe, hanem Isten nagy „családjáé", az egyházé is. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a keresztség kiszolgáltatásánál „ne csak a keresztszülők meg a szülők és rokonok képviseljék Isten népét, hanem — amennyire lehetséges — a barátok, az ismerősök, a szomszédok és a helybeli egyházközség tagjai közül is minél többen. Cselekvőén vegyenek részt a szertartásban, hogy megnyilvánuljon a közös hit, és kifejeződjék az a közös öröm, amellyel az egyház az újonnan megkeresztelteket tagjaivá fogadja" (Alt. tud. 7.). Az egyház ősi szokása, hogy a keresztség szentségét leginkább a plébániatemplomokban szolgáltatja ki, mivel ez a templom az egyház egységének a kifejezője, a keresztség pedig az egyházi közösségbe való bekapcsolódás kezdete. Épp ezért nem helyeselhető a keresztség szentségének lakáson történő kiszolgáltatása, hacsak azt valamilyen súlyos ok nem teszi szükségessé. Az 28
