Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 1. szám - Jánosa Domokos: Krisztusi újjászületésünk szentsége
gyertyáról vagy az oltárgyertyáról vigyék a tüzet a híveknek, akik egymásnak továbbadják. — Itt két jelképre hívhatjuk fel a figyelmet: egyrészt arra, hogy mindnyájan Krisztus tüzéből, Krisztus életéből kaptuk életünket, másrészt arra, hogy egyazon krisztusi láng, krisztusi élet él bennünk, egyek vagyunk Krisztusban. A keresztség két kis jelképpel fejeződik be. A pap fehér ruhát helyez a gyermekre, figyelmeztetve arra, hogy ily tisztult lélekkel — „fehéren" — éljen egész életében. Majd égő gyertyát nyújt át a szülőknek. A gyertya lángja sok mindenre figyelmeztet: emlékeztet Krisztus szavaira: „Tüzet hoztam a földre és mennyire szeretném, hogy föllobbanjon" (Lk 12,49); — „Ti vagytok a világ világosságai Ügy világítson világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják mennyei Atyátokat" (Mt 5,14—16). — Figyelmeztet arra, hogy a megkeresztelt gyermekben ott ég már Krisztus tüze. A gyertya lángja azonban az első szellőre elalszik; ezért a szülőknek, a keresztszülőknek, a keresztény közösségnek kell védenie lelkében a tüzet, hogy izzó, elolthatatlan tűzzé válhasson. 5. Rövid csend. Elmélkedés után folytatódik a szentmise — a felajánlástól. A TEOLÓGIA 1985. ÉVI TÉMÁI: A SZENTSÉGEK TEOLÓGIÁJA ÉS LELKIPASZTORI GYAKORLATA AZ ÜDVÖSSÉG JELEI CÍMEN — 2. — EUKARISZTIA — 3. BOMBÁMAT SZENTSÉGE, BETEGEK SZENTSÉGE — 4. AZ EGYHAZIREND ÉS A HAZASSAG. A KÖZREMŰKÖDNI KÍVÁNOK SZIVES JELENTKEZÉSÉT MIELŐBB VARJUK' Szerfc. Jánosa Domokos KRISZTUSI ÚJJÁSZÜLETÉSÜNK SZENTSÉGE a gyakorló lelkipásztor szemével MÚLANDÓSÁGUNK FELISMERÉSÉNEK A TUDATA késztet bennünket minden bizonnyal leggyakrabban arra, hogy valamilyen módon emlékezetessé tegyük saját létünket, maradandó alkotásokban örökítsük meg magunkat. Minden élőlény közül csupán az ember állít emléket még porladó teste fölé is. A jeltelen sír, úgy érezzük, nem emberhez méltó. Fájdalmas dolog nyomtalanul eltűnni a földről. Elmélkedésre késztethetnek Karel Capek sorai, melyeket Egyszerű élet c. művében fogalmaz meg, egy temetés élményével kapcsolatban: „Én, a kisfiú, mindenekfelett az a ministráns szerettem volna lenni a menet élen, vagy még inkább az az ember, akit a koporsóban visznek. Hiszen olyan dicsőség ez, mintha királyt vinnének. Az egész világ meghajtott fővel hódol a rendes ember utolsó útjának, zúgnak a harangok, diadalmasan sír a szárnykürt, térdre szeretnénk esni ez előtt a szent és nagy dolog előtt, amelynek neve: ember." Áz idézett sorok az emberi méltóság, az ember kiválóságának költői megfogalmazása. Ezt persze az elmúlt évszázadok, évezredek során sokan megtették. Sosem mulasztották el, hogy magasztalják az ember „csodálatraméltóságát", „legyőzhetetlenségét", vagy éppen hangoztassák, hogy a „legfőbb érték az ember". Amit költők és Írók elmondtak az ember magasztalására, az valóban igaz. Az ember „csodálatos", „legyőzhetetlen" és „érték", csupán arra a kérdésre nehéz megtalálni a választ, hogy valójában miért is olyan nagy dolog embernek lenni? No és vajon hol is van tulajdonképpen az a „csodálatos”, „legyőzhetetlen" és minden „értéket" magában hordozó ember? Vajon nem éppen azt tapasztaljuk-e meg magunkban napról napra, hogy mennyire esendők és legyőzhe- tők vagyunk? Vagy az emberi történelem véres lapjai nem azt teszik-e kérdésessé, hogy mennyit is ér az ember élete? Mégis mindennek ellenére újra és újra „térdre esünk az előtt a szent és nagy dolog előtt, amelynek neve: EMBER”. VALÓBAN NAGY DOLOG embernek lenni. Olyan nagy, hogy maga az Isten is emberré lett, Jézus Krisztusban emberi testet öltött, és meghalt az emberért, hogy mi EMBERRÉ lehessünk. Mindebben van valami csodálatos, sőt azt mondhatnánk isteni „circulus vitiosus". Az EMBER, akiért az Isten odaadja önmagát, az valójában éppen a megváltás isteni művében teremtődik meg. Az ember az által lesz EMBERRÉ, hogy Jézus Krisztus magára veszi a mi emberi természetünket, megszenteli és fölemeli azt, sőt mi több, tökéletesen és maradéktalanul megvalósítva elénk éli az EMBER életét. 27
