Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 4. szám - Gál Ferenc: A "legföldibb" szentség

Ennek alapján a kegyelmi hatást így részletezhetjük. A házasság küzd az időnek és az életnek minden problémájával. Viseli a múlt emlékeit, a jelen terhét és szembenéz a jövő titokzatosságával. De Krisztus ura a történelemnek, s ő a házasságnak előkelő helyet adott az Isten országa valósulásában. Itt a „veletek vagyok mindennap" az objektív elkötelezettség formájában van meg, s ebben mindig bízni lehet. Isten nem bánja meg Ígéreteit (Róm 11,29), és mindenható ereje sem gyengül meg soha. Ha pedig az élet útján jelentkezik a gyarlóság és a bűn, önmagában az sem kezdheti ki a házasságot. Krisztus jegyese, az egyház is gyarló emberekből áll, s itt is helye van a bűnbánatnak, a megtérésnek, a megbocsátásnak és a türelemnek. A földi életben a kegyelem a természet gyógyítását is szolgálja, s azt a szeretetet éleszti, amely türelmes, jóságos, nem féltékeny, nem tapintatlan, nem gerjed haragra, s amely mindent eltűr, mindent remél és mindent elvisel (1Kor 13,6—7). A kegyelem olyan ajándék, amely a személyt tökéletesíti a szabadság és a szeretet vonalán. Vagyis hozzájárul ahhoz, hogy a személy egyre inkább önmaga legyen. Az életszövetségben szükség is van arra, hogy a felek mindig valami újat és többet nyújtsanak egymásnak, különben közösségük ki van szolgáltatva az unalomnak és az elkopásnak. A szeretet kinyitja a szemet a másik igényeinek és szükségleteinek a meglátására. Még fontosabb az, hogy a közös vállalkozásokban kinyilvánítsák képességüket, értékeiket, egymás iránti bizalmukat. A házasság egyben családi közösség is, a maga szociális, gazdasági és vallási feladataival együtt. Kegyelmi forrásra azért van szükség, mert az ember elfárad és szétszóródik a különféle feladatokban. A természetfölötti erők arra segítik a házastársakat, hogy többet tehetnek és többet adhatnak, mint ami emberi mivoltukból tellenék.

Ahhoz a gondolathoz újra meg újra vissza kell térni, hogy a kegyelem a szabadság és a szeretet vonalán tökéletesíti a személyt. Tehát nem lesz belőle mechanikus szükségszerűség. A kegyelmet csak a hitben ismerjük fel és a hiten keresztül használjuk fel. Lehetővé teszi, sőt ösztönöz, hogy szabadon vállaljuk mindazt, amit a szeretet parancsol. A tudatosításban benne kell lenni az egész egyéniségnek, s itt jó tudni azt, hogy a hívő ember Krisztus gazdagságából táplálkozhat. Biztos, hogy a természetes adottságok sokat segítenek a kölcsönös megértésben és vonzalomban, de azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a kegyelem ereje a gyengeségben válik nyilvánvalóvá (1Kor 12,9). Olyanra is képesíti az embert, ami a természetes összetevőkből nem vezethető le. A kegyelem tudatosításához tartozik az is, hogy a szentség a házastársakat új szállal köti az egyház kegyelmi közösségéhez. A keresztség által már Krisztus misztikus testének tagjai, s a Szentlélek adományait is megkapták. Ebben a szentségben arra kapnak küldetést, hogy a szeretet és hűség vonalán tegyenek tanúságot a világban Krisztus megváltó szeretetéről és annak erejéről. Ezért az egyházi közösség hite és reménye állandó segítséget ad nekik, az egyház istentiszteletébe való bekapcsolódás pedig eszükbe juttatja prófétai és általános papi küldetésüket, illetőleg azt a kegyelemközlést, amelyet a családban megvalósíthatnak. Nem szabad szem elől téveszteni a házasságnak azt a teljes rendeltetését, amelyet a jelkép kifejez. A felek kegyelmileg egymáshoz kötődnek, egymás felé tekintenek, de úgy, hogy élet- közösségük az egész egyház Krisztus felé való fordulásának a kifejezése. A szentségi kegyelem tehát úgy hat, hogy egyensúlyt teremt befelé és kifelé. Erre szükségük is van, hiszen szerete- tüknek állandóan táplálkozni kell Isten szeretetéből, életüknek pedig gazdagodni kell az egész társadalomban betöltött feladataikból.

Végül nem fölösleges annak a hangoztatása sem, hogy Isten nem irigyli az ember boldogságát, hiszen ő oltotta belénk a boldogság vágyát és a szeretet képességét. Ha pedig a kegyelem lényeges ajándéka az, hogy növeli bennünk a szeretetet, akkor ez érvényes a házasság szentségi kegyelmére is Azokban működik igazán ez a kegyelem, akik tudatosan táplálják és elmélyítik az egymás iránti odaadó szeretetet. Ez a szeretet is arra van hivatva, hogy soha ne szűnjék meg (1Kor 13,8). De mivel örök rendeltetése van, úgy is kell azt tekinteni, mint az örök boldogság előképét és elővételezését. A szentség arra való, hogy a földi életközösséget ráirányítsa az üdvösség vonalára. Tehát a szeretetet is úgy táplálja, hogy minél több legyen benne a lelkiség, a szellemiség, a jóakarat és az áldozatkészség. Az apostol világosan rámutat arra, hogy a házassági szerelem is lehet az üdvösség útja: „Férfiak, szeressétek feleségteket, ahogy Krisztus is szerette az egyházat és feláldozta magát érte” (Ef 5,25). Ebben benne van a jelen üdvrend alapvető törvénye és követelménye: meg kell tanulnunk mindent odaadni, mert csak így kaphatunk vissza mindent. Az újszövetségi kinyilatkoztatás fényében a házasság is Krisztus követésének az útja.7

Jegyzetek: 1. Internationale Katholische Zeitschrift, 8, 1979. 39. — 2. G. Koch—W. Breuning, Die Ehe des Christen, Herder, 1981. 25. — 3. W. Kasper, Zur Theologie der christlichen Ehe, Mainz, 1977. 9. — 4. Gemeinsame Synode, Beschluss über Ehe und Familie, I. 3,1—2. — 5. Otto Hermann Pesch, In: Christlicher Glaube in moderner Gesellschaft, 7,19—24. — 6. Int. Kath. Zeitschrift, 11. 1982. 258kk. — 7. G. Koch—W. Breuning, i. m. 69—73.

237