Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 4. szám - Gál Ferenc: A "legföldibb" szentség

béri akaratot hatja át a kegyelem, ezért a megkeresztelt hívők házassága szentség. A (eleknek tudniuk kell, hogy Krisztus egyházának tagjaiként vállalják ezt a közösséget, vagyis a szentségnek megvan a hitbeli háttere. Ugyancsak a hitből ismerjük azt is, hogy Isten ereje túlmutat az emberi akaraton és képességen, hiszen „nagyobb, mint a mi szívünk" (Un 3,20), s erre a házastársak számíthatnak is, — minden emberi gyarlóságuk ellenére. Arra pedig szükség van, hogy ő pótolja, ami belőlünk hiányzik. A házasságban a felek kölcsönösen és szabadon elfogadják egymást, mégpedig egész emberi mivoltukban, és erre vállalják is a felelősséget. Ezért a hűség szabad tett, szabad elkötelezettség, nem pedig a véletlen körülmények eredője. Nem lehet a véletlenre bízni azt az elhatározást, hogy kitartanak-e egymás mellett és vállalják-e a kölcsönös segítést.

A rendszerező teológia ma egészen közelről és fogalmilag is szeretné megjelölni a természetnek és a kegyelemnek a találkozási helyét, illetve rámutatni arra a többletre, ami a szentségi házasságot megkülönbözteti a természetes életszövetségtől. Azelőtt a teológusok megelégedtek azzal, hogy a házasság szentségét Jézus alapította és mint a kegyelem eszközét az egyházra bízta (insztitucionális-ekléziológiai felfogás). Ma egyesek azt tartják, hogy a teremtés titkából lett krisztológiai-szövetségi misztérium (üdvtörténeti-ekléziológiai nézet; Ratzinger, Schulte). Másik elmélet szerint Jézus az ember transzcendentális képességét realizálta: az ember akkor talál igazán önmagára, ha átadja magát a szeretetben. A házasságban a bensőséges és kölcsönös odaadás Krisztus és az egyház természetfölötti szeretetének képe, azért kegyelmi hatása van (antropológiai-ekléziológiai nézet; Rahner, Kasper, O. Callegham, Schneider). Ismét másik vélemény szerint a szentségi jelleg a hithez van kötve. A hitben kell megélni a szeretetet és a felelősséget, s ez mint legemberibb magatartás Krisztus szeretetének jele és kifejezése lesz (etikai-ekléziológiai vélemény; Mühlen, Duss-von-Werdt). Mindegyik felfogásban közös tehát az az állítás, hogy maga az emberi elhatározás és magatartás válik szentséggé, azért a keresztények között minden érvényes házasság egyúttal szentség is. Mindez még világosabb akkor, ha Jézus kijelentéseit is a kellő üdvtörténeti helyzetből értelmezzük. Amikor ó a mózesi törvénnyel szemben hivatkozott arra, hogy „kezdetben nem így volt” (Mt 19,8), vagyis idézte az eredeti állapotot, akkor nem egyszerűen új törvényt adott a régi helyébe, amely elrendelte a felbonthatatlanságot, hanem hivatkozott Isten országának eljövetelére. Övele elérkezett a kegyelmi rend teljessége, azért a házasságot eredeti épségében lehet élni. A kegyelem gyógyítja az elesett emberi természetet, képesít a lemondásra is, azért az Isten országáért lehet vállalni a szüzességet és a házasságot is. Jézus megadja a képességet, hogy az ember felismerje az eszményt és megvalósítsa. 5 A II. János Pál pápa által 1981-ben kiadott Familiáris consortio is egészen ebbe a keretbe állítja bele a házasság szentségét.6

A házasság szentségi kegyelme

A házasság az egyén és az emberiség java egyszerre. Ilyen értelemben érinti az Istennel való kapcsolatot és a két személy emberi kapcsolatát. Azt is mondhatjuk, hogy a házasság az ember és ember viszonyának olyan határesete, amelyben valami teljesség jut kifejezésre: a legnagyobb elkötelezettség, az odaadó szeretet, a kölcsönös segítés és az utódokért vállalt felelősség. De mivel az ember erkölcsi lény és Isten teremtménye, azért a személyes kapcsolatnak ez a formája nem lehet független az erkölcsi rendtől és attól a kegyelmi rendtől, amely az élet végső célját és értelmét adja meg. Ha pedig Krisztus azért jött, hogy „életünk legyen és az bőségben legyen" (Jn 10,10), akkor az általa alapított szentségek is csak az élet tökéletességének eszközei lehetnek. Továbbá, ha Krisztus magát az életszövetséget tette meg szentségnek, akkor biztos, hogy a szentségi jelleg nem akar terhet rakni az emberre és a házasság emberi arculatát nem akarja elhomályosítani vagy betakarni. Nem is emeli ki azt az emberi szférából, hanem belülről hatja át. Itt a kegyelem az embert úgy érinti, mint férfit és nőt, akik szeretik egymást, egymásra vannak utalva és az élet kiegészítését, teljességét jelentik egymás számára. Ezért világos, hogy a házasság természetes előfeltételeit és összetevőit is komolyan kell venni. A kegyelem nem a természet rendjében ad kiegészítést, hanem a meglevő természetet állítja be az örök értékek vonalába. Ma a teológusok szeretik úgy kifejezni magukat, hogy az Isten országáról, a kegyelmi rendről és az erkölcsi felelősségről való beszédünkben mindig kell valami „felszabaditónak" lenni. Krisztus maga is úgy nyilatkozott, hogy az ő igája kedves és az ő terhe könnyű (Mt 11,30). Végül arra kell gondolni, hogy a szentségi kegyelmet mindig a jel hordozza. Tehát amíg megvan az egymásra irányuló szeretet és akarat, az mindig jelképe Krisztus és az egyház szeretetének, és részesedik is annak kegyelmi erejében. Nem arról van tehát szó, hogy a felek házasságkötéskor kapnak valami útravalót, amit okosan fel kell használniuk, hanem inkább arról, hogy ők maguk váltak olyan jellé, amely mindig tele lehet kegyelmi tartalommal.

236