Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 4. szám - Gál Ferenc: A "legföldibb" szentség
— Hogy a kultúra és a hit találkoznak, azt én — ha János evangéliumára vonatkozóan teszi (öl a kérdést — már abban a tényben is látom, hogy János egy rendkívül kultivált, emelkedett görög nyelvet használ. Nyilván kapcsolatban állt a görög gondolkodással és szellemi élettel. Csodálatos nyelvezete van, amely mégma is rendkívüli módon megragad bennünket a maga egyszerűségében, de ugyanakkor emelkedettségében. De azt is tudom, hogy távolságot is lehet találni János evangéliuma és a kultúra között, ha a kozmosz-fogalmat, vagyis a világ fogalmát vizsgáljuk. Mert folyton óv a világtól és annak vágyaitól. A kozmosz, a világ negatív erőként jelenik meg. „Ti nem a világból valók vagytok, ti Istentől vagytok!" A kifejezésmódban tehát dualizmus keletkezik a világ és Isten között, s ezt gyakran úgy értelmezik, mintha János és a jánosi kereszténység visszavonulna a világtól és a világi kultúrától. Véleményem szerint helyesen kell értelmeznünk a világ fogalmát. A világ itt nem egyszerűen a kulturális világ. Erről János szorosan véve nem is beszél. A világon azt érti, ami ellene szegül az Istennek, ami a bűnben, az Istentől való elfordulásban uralkodik. Ezért nem ad János evangéliuma arra a kérdésre feleletet, hogy hogyan álljunk szembe a jó, a szép, a nagyszerű világi kultúrával. A többi újszövetségi író részben bizonyos tartózkodást mutat az akkori hellénista kultúrával szemben, különösen ami a színjátékokat és egyéb kulturális dolgokat illeti. Ez tény; azonban a kultúra elvi elutasításával ott sem találkoztam. Valószínűleg már a fiatal kereszténység társadalmi összetételéből is adódott — főként a szegényebb rétegekből tevődött össze —, hogy kevés szó esik a kultúráról és a kultúra területeiről. Azonban véleményem szerint meg kell különböztetnünk az akkori őskeresztény viszonyoktól mai világunkat, mai társadalmunkat a kultúrájával együtt. A teremtésről szóló tanban állandó indítást kapunk mi, keresztények a helyes, azaz a természetre épülő kultúra hangsúlyozására. Sokszor nem veszik észre, hogy János evangéliuma a világot még Isten jó teremtményének tekinti. Ez a nagy különbség a gnószticizmussal szemben, mert ott a világ egyszerűen a gonosz démiurgosz, a világalkotó műve, aki különbözik a legfőbb Istentől. A kereszténység a zsidóság örökségében mindig kitartott a teremtés tana mellett. A lelkipásztori levelekben olvassuk, hogy mindazt, amit Isten alkotott, az ételt és az italt is, hálával kell fogadnunk. Sokszor elfeledjük, hogy Jézus Izrael népének ebből a magától értetődő tradíciójából jött, és Istent Teremtőnek tekinti. Ezt megőrizte az egész őskereszténység is. Az első keresztények mindenesetre látták a világban lévő rosszat is, a rossz kívánságokat, a gyűlöletet, a birtoklás és az uralkodás vágyát, ami mind bűntettekhez és szerencsétlenségre visz. Ezt értik azon, hogy ,,e világ". Ha tehát erre a kérdésre a mai látóhatárunknak megfelelően akarunk válaszolni, azt kell mondanunk, hogy egyik-másik kifejezést, mint amilyen éppen ez az oly könnyen félreérthető kifejezés: „a világ", ,,e világ", az akkori keresztények gondolkodásának és tendenciáinak megfelelően kell értelmezni. Azt azonban nyilván kimondhatjuk, hogy ott, ahol valódi kultúrával találkozunk, a keresztény ember is együtt dolgozhat és együtt alkothat másokkal, sőt, keresztény magatartásából következik, hogy így kell tennie. Fordította: Bánhegyi B. Miksa Gál Ferenc A „LEGFÖLDIBB” SZENTSÉG A házasságnak a címben megadott megnevezése Kari Lehmanntól való, aki állítását így okolja meg: „A szentségi jelleg teljes értelme szerint azt mondja ki, hogy a házasság földi és teremtményt valósága egészen és mindenestül bele van foglalva az üdvösség titkába. Az emberi lét sehol sincs úgy áthatva a kegyelemtől, mint a házasság szentségében."1 Szentségeken általában mindig külön vallási cselekményt, szertartást értünk, amely a kegyelmet jelképezi és közvetíti, s Így a természetfölöttiség érzékelhetőbb. A házasságban ellenben maga az életszövetség, illetve annak kinyilvánítása és vállalása válik szentséggé. Az ember a házasságban is ember marad, és a földi életnek minden problémáját magával hordozza. Külsőleg legtöbbször a keresztények házassága sem különbözik a többi házasságtól, azért a „szent" jellegét nem köny- nyű rajta felfedezni. Mint az élet minden vonatkozása, úgy ez is tele van feszültséggel. Szeretnek és vitatkoznak; megértik egymást és idegenek egymás számára; örömet okoznak vagy fájdalmat egymásnak. Együtt élnek vagy külön utakon járnak; bíznak egymásban vagy hidegen hagyják egymást. Kölcsönösségben egymásra találnak vagy kölcsönösen mellébeszélnek. Közös sikert érnek el vagy gátolják egymást. Gyermekeikkel megvan az összhang vagy felsülnek a neveléssel. A közös élet vagy emeli őket vagy lehangolja.' Tehát minden kísértés megvan arra, hogy a házasságot csak pusztán természetes, evilági intézménynek nézzük. Akárhány tudományág úgy is foglalkozik vele, mint sajátos emberi problémával. A teológiának nem az a ne233
