Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 4. szám - Gál Ferenc: A "legföldibb" szentség
hézsége, hogy a házasság szentségi mivoltáról beszéljen, hiszen ismételheti a hagyományos tanítást, hanem az, hogy hogyan beszéljen erről a szentségről. Tisztáznia kell, hogy mit tud hozzáadni ahhoz, amit ma az orvostudomány, a szociológia, az antropológia, a lélektan, az etika és a kultúrtörténet elmond és megállapít. Méginkább tisztázni kell azt, hogy mik azok a természetfölötti utalások, amelyek a szentségi jelleget meghatározzák. A kérdés nehézségére még az is rámutat, hogy a kereszténységben is csak a nyugati és a keleti egyház nevezi a házasságot szentségnek, és vallja a lényegi felbonthatatlanságát. A protestáns egyházak kivétel nélkül más véleményen vannak. A szentség „helye" az emberi életben Nagyon sok katolikus hívő tudatában sem több a házasság, mint egy szertartás, amelyben Isten segítségét és az egyház áldását kérik az új, közös elinduláshoz. Utána viszont a hétköznapok szürkeségében már csak egymásra vannak utalva, annyit mondanak egymásnak, amennyi emberségükből kitelik. Pedig ennél sokkal többről van szó. A házasság maradandó szentség, és azt jelenti, hogy a felek életszövetsége telítődött kegyelmi tartalommal, ők maguk válnak egymás számára a kegyelem hordozóivá. Ahogy a keresztség az embert maradandóan Isten gyermekévé teszi, vagy a bérmálás a Szentlélek templomává, úgy a házasság is az élet egész tartamára vonatkozik. Amint W. Kasper írja: „Itt a hit és az élet konkrétan érintkezik. Az ember mindennapi élete, boldogsága, reménye, kiteljesedése válik szent dologgá."' A hagyományos teológia a jogi szemléletet követte, és úgy fejezte ki magát, hogy a megkereszteltekben a házassági szerződés válik szentséggé. Ma szerződés helyett életszövetséget mondunk, mert azt akarjuk kifejezni, hogy a szentség két konkrét személynek a közössége, amely egész életüket meghatározza. Ugyanakkor azonban hangoztatjuk a természetnek és a természetfölöttinek a különbözőségét is. A kegyelem olyan valamit ad, ami nincs benne a természetben, és mégsem idegen tőle, mert benne van teljességének a vonalában. Isten olyannak alkotta az embert, hogy be tudja fogadni a természetfölötti célt, ami végső soron nem más, mint Isten örök életében való részesedés. A szentségek olyan források, amelyeken keresztül Isten lép kapcsolatba az emberi élettel. Ezt a házasság szentségi mivoltánál is szem előtt kell tartanunk. A kegyelmet magát nem érzékeljük, Isten jelenlétét sem, de megtapasztaljuk magunkat, végességünket és meglátjuk, hogy hol szorulunk kiegészítésre, és hol kapcsolódhat be életünkbe az isteni hatás. A házasság olyan életszövetség, amelyben benne van a felek szerelme, kölcsönös elhatározása és elvárása. Kétségtelenül vannak irracionális tényezők is, de azokat is irányítani, sőt tudatosítani kell. Kapcsolatukkal együtt jelentkezik az ígéret, a boldogság ígérete, amiért hajlandók magukról lemondani. Kapnak valamit, ami egyúttal leköti őket. De a feszültséget sem szabad tudatlanra venni. Ismeretes Claudel mondása, hogy a nő olyan Ígéret, amely soha nem teljesedik egészen. Ugyanezt lehet alkalmazni a férfira is. A feszültség abból adódik, hogy az emberben több az igény, a vágy és a befogadó képesség, mint amit ebben a világban kaphat. A szellem nyitottá tesz bennünket a határtalan értékek felismerésére, és arra, hogy az eszményt a transzcendens világban rajzoljuk meg. Amikor egymástól többet várunk az élet, a szellem, a boldogság vonalán, akkor rá lehet terelni a figyelmet arra a Teremtőre és Megváltóra, aki irgalmával, erejével, gondviselésével és az örökkévalóság ígéretével át tudja fogni az embert. Továbbá a személy vágya az, hogy egészen megértsék és elfogadják. A. szeretetben kész arra, hogy a másikat megértse és elfogadja. Egymás léte és kiléte érték számukra. A kitárulás, az odafordulás, a lekötöttség ebben találja meg alapját. De mindig felléphet a feszültség a szabad elhatározás és az adottságok között. A hangulat, csalódás, szeszély és külső környezet állandóan befolyásol mindenkit. Azért marad hely a kérdés számára, hogy valóban teljes szabadsággal fordulnak-e egymás felé vagy csak ösztönösen, társadalmi formák és divatos nézetek szerint? A szellemi háttér gondolata tehát nem idegen a házasságtól. Teljes őszinteség, nyíltság és önzetlenség csak a Teremtő színe előtt valósítható meg. Itt tulajdonképpen az istenszeretet és emberszeretet egybeeséséről van szó. A kettős parancs nem oszt meg bennünket, hiszen amivel embertársunknak tartozunk, azzal Istennek tartozunk. Isten sehol sem úgy akar jelen lenni, hogy megossza az embereket. Ennek ellene mondana egyetemes atyasága. ö olyannak alkotta az embert, hogy házastársáért „elhagyja apját, anyját”, mert hozzá akar ragaszkodni. A kapcsolat kizárólagosságát pedig azzal jelezte, hogy „a kettő egy test lesz”. Viszont itt is fennáll a feszültség az akarat és a gyengeség között. A teljes sze- retetet nehéz előlegezni, mert bennünk van az önzés, hogy az adásvétel alapján mérlegeljünk. Félünk, hogy elveszítjük magunkat vagy hogy nem kapunk viszonzást. Kétségtelen, hogy a házassági elkötelezettség is kilépés az ismeretlenbe, s ezért kell hozzá megfontoltság, okosság és józanság. De azt is tudnunk kell, hogy pusztán emberi erőkre nem támaszkodhatunk. Ahhoz, hogy az életünket bármilyen nemes cél felé irányítsuk vagy valamiért igazi áldozatot hozzunk, — bízni kell az isteni gondviselésben is. A hívő ember éppen azt vallja, hogy ha Isten maga 234
