Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 4. szám - Széll Margit: Önátadás Krisztusnak
alázatossá teszi őket. A világiakat testvéreiknek tekintik. Nem munkájuk nyersanyagát vagy tárgyát látják bennük, hanem társakat, akikkel együttműködve képesek csak teljesíteni a Jézustól kapott küldetést. Ezért fontos számukra, hogy elősegítsék híveik általános papi szolgálatának kibontakozását. Viselkedésük természetes akkor is, amikor az oltár előtt állnak, és akkor is, amikor profán ügyeiket intézik. Nincs kétféle magatartás: a pap és az ember ugyanaz. A hivatalból kegyeskedő, vagy a világi környezet kedvéért jópofáskodó stílus egyaránt idegen tőlük. A végére hagytam, hogy nem mindig derűs, kiegyensúlyozott állapotban látom őket, hanem olykor kétségekkel vívódva, összetörtén, sőt elkeseredetten is. De éppen azért tartom őket eszményi papoknak, mert kétségeik között nem játszák előttem a szilárdat, összetörtén a diadalmast. Hiszek nekik és felnézek rájuk, mert a szónak bibliai értelmében igaz emberek. Talán nem is kell ennél több ahhoz, hogy valaki jó pap legyen. Mert ha az igaz mindenestől rábízza magát Istenre, a többit ajándékul megkapja hozzá. D.L. Széli Margit ONÁTADÁS KRISZTUSNAK A KERESZTÉNY HIVATÁS ÁLTALÁBAN. A II. Vatikáni zsinat, mely főleg a világnak szólt, hangsúlyozza, hogy minden ember hivatott a tökéletességre. Az egyház zsinati felhívását ismételte meg a pápa 1985 húsvétján a fiataloknak: „Mindenki egyetemesen meghívást kapott az életszentségre! Krisztus követése különböző utakon valósulhat meg, de az egész világ valóságát kell átalakítani az evangélium szellemében." A hivatás zsinati kulcsszó (14 okmányban 219-szer fordul elő). Hivatott az, akit hívnak (vocare), aki meghívást kap, akit valaminek részvételére felkérnek, kötelességszerűen odarendelik. A hívást bárki önként elfogadhatja, lemondhatja. Mindez attól függ, ki és hová hív, illetőleg ki a meghívott. Isten mindenkit hív. Először is mint embert (SC 1; LG 3,13; GS 11,13) mint keresztényt (AA 1,2; AG 18; LG 32), a házasokat (GS), a világiakat (AA 16) és a szerzeteseket (PC). Korábbi lelki írásokban gyakran volt olvasható ilyen kifejezés: Hivatásom van! Nem tudom, van-e hivatásom? (német, francia, olasz nyelvben így hangzik: hivatással bírok!). Az ilyen fogalmazás mint egy „tárgyról" beszél, mintha a hivatás birtokomban lenne vagy nekem kellene megszereznem és attól rettegnem, hogy el ne veszítsem. Lehet ez egyik nézőpontja a kérdésnek, de önmagában félrevezető, mert a meghívottban a bizonytalanság és a méltatlanság érzését kelti, görcsös félelemben tartja. Emiatt rettennek vissza annyian a hivatás vallásától. A zsinati tanítás a teljes igazságot hangsúlyozza: „Isten az, aki hív" (Gál 5,8). A hivatás Istentől ered: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket" (Jn 15,16), mert alapja az Isten szeretete. „A szeretetnek a lényege pedig nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ö szeret minket" (Un 4,10). A hívás személyekhez szóló. ,,A hivatás struktúrája az, hogy benne a Krisztus szeretetével való találkozás mindig és határozottan személyhez szóló, felöleli az egész személyiséget, legyen az akár férfi, akár nő" (Redemptionis donum (RD) 8.) A hivatás növekedik, ezért emberileg is elő kell készíteni a környezetet, a talajt, biztosítani a megfelelő klímát, hogy az elvetett mag életre keljen, kicsírázzon. A teremtés Istennek első hívása. Az ember életre „hivatott" (nem önerejéből!), hogy Isten teremtő tervében részt vegyen, benne fejlődjék (Jn 6,44; 15,5) és azt beteljesítse (Róm 11,29; Lg 18; AG 16). Az ember hivatott az üdvösségre és a tökéletességre (LG 2.3.39—41.48.). De Isten nemcsak elindítója, hanem vonzó célja is a létezőknek. Az elemi részecskék kristályokig tökéletesednek, az élő szervezetek folytonosan fejlődnek, végül az embert Isten úgy vonzza, hogy tudatosan felkészíti „hivatása reményére" (Ef 1,18), az új ég és új föld beteljesítésére (GS 39). Isten hív, mint keresztényt. Aki többet, teljesebbet kap, aki jobban belekerült az isteni vonzáskörbe, annak az a feladata, hogy közvetítsen azok felé, akik nehezebben jutnak előre. A túravezetőt arra képzik ki, arra gyakorolja magát — lehagyva a fölösleges terheket —, hogy könnyedén és kötetlenül segíthessen másokat a csúcsra. Felelőssége is nagyobb, mert ha visszaesik, magával rántja a többieket is. Isten egyeseket teljes odaadásra szólít. Aki ezt a többletet vállalja, azért teszi, hogy teljesen a közvetítő szolgálatra adja át magát: 223
