Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 4. szám - Egy világi a papokról
vállalták. Azok számára, akik ilyen meghívás nélkül, csupán azért élnek cölibátusban, hogy egy másik hivatással, a papi szolgálatra való meghívásnak engedelmeskedhessenek — mivel a kettő a nyugati egyházban emberi meggondolások alapján össze van kötve —, a nőtlenség nem erőforrás, hanem teher, melyet összeszoritott ajakkal, roskadozva cipelnek, és melynek súlya alatt gyakran egész személyiségük deformálódik! Mindannyian ismerünk ilyen megroppant lelkű, ke- délytelen, kiégett, szeretetre és mások felé való megnyílásra képtelenné vált papokat. De ez még a jobbik eset, mert akik a küzdelmet feladták, és most az ágy és oltár között vergődve, bűnben, lelkiismeretfurdalásoktól gyötörve élik kettős életüket, azok még az előbbieknél is szánalmasabbak. Személyes felelősségüket nem akarom kisebbíteni, de az a véleményem, hogy problémájukat egyszer az irgalmas szeretet oldaláról is végig kellene gondolni. A fenti négy csoport mindegyikében gyakori probléma az önképzés hiánya, vagy nem kielégítő volta. Ha komolyan vennénk, hogy az a jó pap, aki „holtig tanul", bizony eléggé szűkén kellene megvonnunk a jó papok körét. James S. Rausch püspök, az amerikai püspöki kar konferenciájának főtitkára szerint az amerikai papság 40%-a egyáltalán nem olvasta all. Vatikáni zsinat határozatait (1976-os adat). Vajon Magyarországon jobb-e az arány? Nem hiszem. Múlt év tavaszán végigkérdeztem városunk különböző templomaiba járó ismerőseimet, hogy náluk szó volt-e arról, hogy szentév van, és a prédikációk során előkerültek-e az „Aperite portás" gondolatai? Egyöntetű „nem" volt a válasz. (Több helyen még a püspöki kar körlevelét sem olvasták feli) A pápa üzenete tehát nem jutott el városunk katolikusaihoz. Egy véletlen folytán hasonló tapasztalatot szereztem a „Familiáris Consortio”-val kapcsolatosan is: Papismerőseim nagy részének három év alatt még nem volt ideje elolvasni. Mennyi okos, jó könyv, mennyi gondolatot ébresztő, hitet elmélyítő, a pasztorációs munkát segítő folyóiratcikk jelenik meg magyar nyelven is, és milyen kevesen olvassák azok közül, akiknek leginkább szól! Ma már egyetlen diplomás sem élhet meg abból, amit az egyetemen tanult. Hogyan élhetne meg a pap, hiszen a teológia is éppúgy fejlődik, mint az orvostudomány. De ettől függetlenül: aki igazán szereti Istent, az egyre többet akar megtudni róla, azt szenvedélyesen érdekli minden, ami vele kapcsolatos. Egy jó lelki olvasmány, egy új teológiai munka szárnyakat ad, mozgásba lendít, gondolatok, elhatározások sorát indítja el bennünk. Hogy lehetne erről meggyőzni a nem olvasó papokat? (ök, sajnos ezeket a sorokat se olvassák . . .) — Ennyi probléma felsorolása után talán azt gondolja valaki, hogy ugyancsak rossz véleményem van a papokról, hogy meglehetősen sötéten látom a papság helyzetét. Nem így van. Ha csak olyan papokat ismernék, akiket a fenti négy csoport egyikébe soroltam, akkor se így lenne, hiszen az első két csoportba tartozókat a leirt problémák ellenére is jó papoknak tartom, a harmadik és negyedik csoportba tartozóknál pedig egy pillanatnyi válsághelyzetet körvonalaztam, abban a meggyőződésben, hogy a válságból van kiút. De amint a bevezetőben említettem, ismerek olyan papokat is, akik maradéktalanul megvalósítják a bennem élő papideált. Néhány vonással megpróbálom felvázolni, hogy milyenek ők. Műveltségük, szellemi képességeik tekintetében különbözőek. A kiemelkedő képességűek ettől semmivel sem jobb papok, sőt nagyon vigyázniuk kell rá, hogy ne saját tudásukban, hanem Istenben bízzanak. Pszichésen valamennyien kiegyensúlyozottak, ami nem azt jelenti, hogy nincsenek belső problémáik, hanem azt, hogy ezeket fel tudják oldani. Mások felé nyitottak, tudnak kapcsolatokat teremteni és fenntartani. Lelkileg a teljes átadottság jellemző rájuk. Engedik, hogy Isten Lelke átjárja, magával ragadja őket, mégse passzívak, hanem minden igyekezetükkel együttműködnek a kegyelemmel. Életüket Isten kezébe tették le, az jelent számukra örömet, ha teljesíteni tudják az O akaratát. Ez hol sikerül, hol nem, így sikerek és kudarcok, örömök és szomorúságok között élnek, mint minden ember. Mindegyik más egyéniség, mert a bennük munkálkodó Szentlélek nem tette őket egyformává, hanem természetes adottságaikat átnemesítve gazdagította, színesítette személyiségüket. Aki eredendően csendes, visszahúzódó természetű volt, abban csodálatos mélységeket munkált ki. A mozgékony, temperamentumos alkatúból gyújtó hatású, sokakat magával ragadni képes apostolt formált. Az érzékeny lelkű, mások bajára fogékony fiatalemberből nagy vigasztaló, kiváló lelki vezető lett, és így tovább. Azt hiszem, ugyanarról a csodálatos jelenségről van szó, melyre már Pál apostol is felfigyelt az első keresztény gyülekezetekben. Isten iránti szeretetük nem feltétlenül érzelmi lángolás, hanem mély és szilárd elkötelezettség. Ember- szeretetük tettekben nyilvánul meg. Ezért nemcsak szavaikkal, de egész lényükkel hirdetik az evangéliumot. Nem mindannyian jó szónokok. De mivel vigyáznak rá, hogy ne saját elméleteiket, hanem Isten üzenetét hirdessék, prédikációjuk mindig megérinti a hallgatókat. Lelki életük sem jár feltétlenül a szentek magasságában, de azért egy lépéssel mindig előrébb vannak az Isten felé vezető úton, mint a rájuk bízott nyáj, melyet nem mögöttük kullogva terelgetnek, hanem elől haladva vezetnek. Mint a palesztinai pásztorok, akikről Jézus formázta hasonlatait. Tudatában vannak papi méltóságuknak, tudják, hogy hatalommal vannak felruházva. Ez erőt ad nekik a nehézségek leküzdéséhez. De tudják azt is, hogy kincsüket törékeny edényben hordozzák, ez 222
