Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 4. szám - Egy világi a papokról
nak adni, de olyan szeretet is árad a szavaikból, ami gyógyitani képes a bűn okozta sebeket. Annyira nem takarékoskodnak az idővel, hogy egy-egy gyónás akár másfél óráig is eltarthat. És gyóntatnak mindig, amikor csak zsúfolt programjuk engedi: kora reggel, délben és este, a templomban és a szobájukban egyaránt. Aki nem a templomban kiván gyónni, annak persze előre be kell jelentkeznie, és előfordulhat, hogy az előjegyzési naptár már egy hónapra megtelt. — Nagyon szeretem ezeket a tüzes lelkű, apostoli buzgóságú papokat, de komolyan aggódom is értük. Nem az infarktustól és az idegösszeroppanástól féltem őket — bár ezeknek a veszélye is fennáll —, hanem egy sokkal nagyobb bajtól, a kiégéstől. Mert ebből a percről percre beosztott, lázas tevékenységben zajló életből könnyen kiszorulhat az elmélkedés és az elmélyült, csendes imádság. Akkor pedig hatástalanná válnak a szép szavak, öncélú nyüzsgéssé válik az egész szolgálat. Még jó, hogy velük lehet erről beszélni, nekik szembe is meg lehet mondani. Elfogadják a figyelmeztetést, mert maguk is érzik a veszélyt, csak a kiutat nem látják. Rendszerint ez az ellenvetésük: „Igen, de ki végzi el helyettünk? Rengeteg ember vár segítségre, és alig néhányan vagyunk.” Érvelésük igaznak tűnik, valójában azonban tévedés, vagy inkább hiúság húzódik meg mögötte. Tévednek, ha úgy gondolják, hogy szolgálatuk a saját erejük, a saját képességeik folytán ilyen eredményes, hogy ők azok, akik felgyújtják a szíveket, kibogozzák az összekuszálódott szálakat, meggyógyítják a beteg lelkeket. Mindezt Isten végzi általuk, és ha a vele való kapcsolatuk meggyengül, az eredmények is elmaradnak. Az pedig hiú gondolat, hogy egyedül ők, vagy csak ők néhányan lehetnek Isten alkalmas eszközei. Talán így nem fogalmazódik meg bennük, de valójában azért akarnak mindent maguk végezni, mert másokat alkalmatlannak találnak a feladatra. Nagy a veszély, mert az, aki „ordító oroszlán módjára" jár körül és leskelődik ránk, alattomos módon támad: mindenkinek megtalálja a legsebezhetőbb pontját. Az ilyen papok számára a gőg, és az imádság elhanyagolása a legveszélyesebb kísértés. A harmadik csoportba a ráérős papokat sorolom. Azokat, akik nagyon szűkén értelmezett plébániai munkájukon kívül nem találnak tennivalót Isten szőlőskertjében, ezért mással ütik el feltűnően sok szabadidejüket. Kezdettől zárásig végignézik a tévé műsorát, hanglemezt, könyvritkaságokat, bélyeget gyűjtenek, tarokkoznak vagy honismereti körbe járnak, könyvtárakat, szaklapokat bújva gyűjtögetik az adatokat a német juhászkutya származásáról írandó, valószínűleg soha el nem készülő tanulmányukhoz. Elég néhány moncfatot váltani velük és érezzük, hogy bajban vannak. Hobbijaik nem a pihenést, a kikapcsolódást szolgálják — erre mindenkinek szüksége van —, hanem pótcselekvések, mert nem találják többé hivatásuk értelmét, sőt sok esetben a hitük is veszélyben van. Mindaz, amit az utóbbi két évtizedben a papi identitás válságáról Írtak és elmondtak, jórészt ezekre a papokra érvényes. A válság kialakulásának teológiai, szociológiai-lélektani okait, és a tüneteket többen elemezték. Annál kevesebb szó esett a megoldásról, a bajba jutott papok megsegítéséről. A kérdés nagyon bonyolult, de a következő két dolog bizonyára segítené a megoldást. — Az egyik, hogy az identitásproblémák boncolgatása helyett, mely a hipochondriára hajlamosakat még betegebbé teszi, több pozitív példát kellene a papok elé állítani. Minden lehetséges módon be kellene mutatni, hogy Isten szolgálata ma is, a nehézségek ellenére is értelmes, örömmel teli, a személyiség teljes kibontakoztatására lehetőséget adó tevékenység. Hogy élnek közöttünk papok — nem is kevesen —, akiket boldoggá tesz a hivatásuk. — A másik, hogy nem volna szabad magára hagyni egyetlen papot sem. A kisközösségek megtartó erejéről mindig csak a világiak vonatkozásában beszélünk, pedig az a papokra éppúgy vonatkozik. Létre kellene hozni papi közösségeket is, melyben a szilárdabb talajon állók segíthetnék a bajba jutottakat. Kis létszámú, személyes kapcsolatteremtésre lehetőséget adó, önkéntes alapon létrejött társulásokra gondolok, hetenkénti vagy kéthetenkénti találkozásokkal. Miért olyan lehetetlen az, hogy papok saját lelki dolgaikról beszélgessenek és együtt imádkozzanak, amikor a világiak körében ez már élő gyakorlat? Vagy miért ne lehetne a pap egyszerű tagja valamelyik közösségnek, melyet egy hitében szilárd, Lélekkel eltelt világi vezet? „Jaj a magányosnak: ha elesik, nincs senki, aki felsegítené” (Préd 4,10). A válságokkal küzdő papok épp a lelkileg elmagányosodottak közül kerülnek ki. Alaptalan az a múltból ittragadt nézet, hogy a papnak szükségképpen magányosnak kell lennie, mert pásztori szolgálata elkülöníti a nyájtól. Kereszténynek lenni annyi, mint közösségben élni a feltámadt Krisztussal, és általa, benne egymással. Ez a papra is érvényes. A negyedik csoportba azokat sorolom — akikről nem szoktunk beszélni —, az alkalmazottaikkal durván bánó, a részeges, a közösség pénzét megdézsmáló, a vadházasságban élő vagy más módon botrányt okozó, bűnös paptestvéreimet. Persze, hiába hallgatunk róluk. A pap bűne akkor is szörnyű kárt okoz az egyházban, ha történetesen sikerül eltitkolni, mert nem a botrány idézi elő a legnagyobb pusztítást, hanem maga a bűn. — A felsoroltak közül a paráznaság a legpusztítóbb. Sok évszázados, szomorú téma, már Sziénai Szent Katalin Dialógusában döbbenetes dolgokat olvashatunk róla. Sokak szerint mindennek a papi nőtlenség az oka, és a megoldást a cölibátus eltörlésében látják. Nem értek velük egyet. A cölibátus a pap számára kiválóan alkalmas életforma és nagyon sok kegyelem forrása. De az is igaz, hogy csak azok esetében, akik Istentől kapták a meghívást a magányos életre, és azt minden kényszertől mentesen, teljesen önként 221
