Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 4. szám - Egy világi a papokról

EGY VILÁGI Á PAPOKRÓL

Nagyrészt nézőpont kérdése, hogy ki milyennek látja a papokat. A nem hívő számára bizonyára értelmetlen foglalkozás képviselői: ostobák vagy csalók, a legjobb esetben egy tévedés sajnálatra méltó áldozatai. Számomra azonban, aki Isten népének tagjaként nézek rájuk, nagyszerű hivatás hordozói, az Ür választottai, akik öt magát jelenítik meg, az ö kegyelmét közvetítik nekem. Tisztelem őket, és a legkisebb kétségem sincs afelől, hogy bármiképpen is alakul az egyház jövője, szolgálatukra mindig szükség lesz, ők maguk mindig kiemelt szerepet fognak betölteni a hívő közösség életében.

Irántuk való mélységes tiszteletemet egyáltalán nem csökkenti, hogy többnyire tegező viszonyban vagyok velük, és hogy nemcsak miseruhába öltözötten, az oltár fényében, hanem gyakran farmernadrágosan, pólóingben, Trabantjuk volánja mögött látom őket. Szeretem is egyházam papjait, jobban, mintha csupán a barátaim lennének. Hiszen ugyanannak a Krisztus-testnek vagyunk a tagjai, örömeik az én örömeim, problémáik az én problémáim is. A szeretet azonban, melyet irántuk érzek, nem tesz vakká, sőt, mintha megélesítené a látásomat. Ha rájuk tekintek, egyszerre látom Jézust és őket magukat, akik a szent hivatás hordozóiként is megmaradtak problémákkal küszködő, gyakran bűnökkel terhelt embereknek. így aztán gyarlóságaik, botlásaik nem botránkozást okoznak bennem, hanem fájdalmat. Fáj, hogy bűneik nagy, a mieinknél mélyebb sebeket ütnek a Krisztus-testen, mulasztásaik jobban hátráltatják az Ország eljövetelét, engedetlenségeik szélesebb körben akadályozzák Isten üdvözítő tervének megvalósulását. Mert igaz ugyan, hogy a kegyelem a méltatlanná vált ajkak, a tisztátalanná lett kezek közvetítésével is éppúgy kiárad, csak éppen az emberi szívek csukódnak be igen gyakran a pap bűnei láttán a kegyelemnek a befogadására.

Mégsem gondolom, hogy a jó papnak különleges adottságokkal rendelkező, rendkívüli teljesítményekre képes „szuperembernek", vagy „szuperkereszténynek" kell lennie. Az a jó pap, aki nem áll ellen a kegyelem formáló erejének, hanem képességeinek megfelelően együttműködik vele. így Isten olyanná alakíthatja, amilyenné akarja. Meggyőződésem, hogy akit ö meghív szolgálatára, annak meg is ad minden szükségest ahhoz, hogy ezt a szolgálatot a lehető legjobban el tudja látni. Ismerőseim között több ilyen átadott-életű, Lélekkel eltelt pap van. Hálát adok értük az Úrnak. De ismerek olyanokat is, akiknél nincs minden rendben, akikért aggodalommal imádkozom. Róluk szeretnék először szólni. Problémáik nagyon különbözőek, az áttekinthetőség kedvéért azonban megpróbálom őket négy csoportba besorolni.

Az első csoportba tartozókat „Isten hűséges hivatalnokainak" nevezem. Példamutatóan tiszta életű, a hivatásukkal járó kötelességeket pontosan, lelkiismeretesen elvégző, jó szándékú papok ők. Rend van a templomukban, készülnek a katekézisre, a prédikációra, pontosan végrehajtják a felsőbb egyházi szervek rendelkezéseit. Mindent kifogástalanul elvégeznek, csupán egyet nem tudnak. Nem képesek felgyújtani a szíveket, mert ők maguk sem égnek, mert hiányzik belőlük a Lélek tüze. Prédikációjuk jól felépített, okos, de személyesen nem érinti meg a hallgatót. Lelki- ismeretesen kiszolgáltatják a bűnbánat szentségét, de Jézus gyógyító szeretetét nem tudják közvetíteni. Ünnepélyesen, szépen vezetik a liturgiát, de önmaguk mintha valahogy kívül állnának rajta. Hitelesen adják tovább az egyház tanítását, de szavaikból hiányzik a személyes tanúságtétel ereje. Emberi kapcsolataikban udvariasak, szívélyesek, de mintha mindig csak alakítanák a pap szerepét, nem önmagukat adják. A vasárnapi keresztények pásztorai ők. Hűségesen őrzik a nyájat, de továbbvezetni nem tudják az Isten felé vezető úton. Szolgálatukat nem követi igazi megtérés, lelki megújulás. Pedig igyekeznek átvenni a lelkipásztorkodás korszerű formáit. Sajnos, mindig csak a formáit, melyekből a tartalom valahogy kimarad. Vajon miért? Felkészültségük, hivatástudatuk, jó szándékuk vitathatatlan, de mintha valami akadályozná bennük a Szentlélek szabad működését: minden igyekezetük csupán emberi igyekezet marad. Nem tudom, hogy ők maguk észreveszik-e ezt, mert ilyesmiről lehetetlen beszélgetni velük. Ha belső dolgaikra terelődik a szó, elhallgatnak, bezárkóznak. Reménykedem, hogy meg fognak változni. Mert amit emberi ráhatással nem érhetünk el, elvégezheti bennük Isten kegyelme.

Igazságtalan lennék, ha a második csoportba tartozókat „egyházi aktivistáknak" nevezném, mert még nem azok, de könnyen azzá válhatnak, ha nem vigyáznak, őszinte isten szeretet, mély hivatástudat és nagy lelkesedés jellemzi őket. Látják, hogy milyen sok az aratnivaló és milyen kevés a munkás, ezért teljes energiájukkal belevetik magukat a munkába. Kisközösségeket alakítanak és vezetnek, lelki programokat, találkozókat, megbeszéléseket szerveznek. Szavaik nyomán megmozdul valami az emberekben, az ingadozók megerősödnek, a hideg szívűek átforrósodnak. Az Isten keresésére indulók valahogy mindig náluk kötnek ki, és vezetésükkel el is jutnak a hitre. Gyónóik száma egyre nő, mert terjed a hire, hogy nem futószalagon adják a (eloldozást, hanem türelmesen meghallgatják a bűneivel küszködő embert, és nemcsak jó tanácsot tud220