Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 4. szám - Tomka Miklós: Számok és tézisek - a magyar papság szociológiájához
dig jóformán nincsenek. Nálunk egy lelkipásztori munkaerőre tízszer annyi hívő jut, mint Európa legtöbb országában (vő. 2. tábla). A teljesség kedvéért azt is érdemes megemlíteni, hogy egy lelkipásztori munkaerőre Afrikában 285, Észak-Amerikában 244, Latin-Amerikában 871, Ázsiában 378 hívő jut.6 Eszerint a magyar arány nemcsak Európában, hanem a fejlődő vagy a fiatal kereszténységű országokkal összehasonlítva is kiugróan előnytelen. Az adatok értelmezésének további fontos eleme a változás dinamikája. Európában és Észak- Amerikában a század közepe óta, különösen pedig a hatvanas évek második fele óta jelentősen lecsökkent mind a papok és szerzetesek, mind a lelkipásztori munkatársak létszáma. A „jelentős" csökkenés ellenben csupán azt jelenti, hogy ma egy-egy egyházmegyei papnak 20-30 százalékkal több hívőt kell ellátnia, mint korábban. A papság viszonylag nagy száma és igen nagy, főállású segítő csoport esetében ez a terheléstöbblet nem katasztrófa. (Bár egy osztrák kutatás azon a címen jelent meg, hogy „Hogyan jutunk ki a krízisből?")7 Más a helyzet Magyarországon, ahol a statisztika által tükrözött tényeken túl említeni kell a papság elöregedését és az utánpótlás alacsony szintjét, azaz két olyan tényt, amelyek nem csupán rögzítik a jelen állapotot, hanem minden kétséget kizáróan tovább rontják a lelkipásztori ellátottság arányait. Ami a létszámadatokat illeti, Magyarországot már ma missziós területté kellene nyilvánítani. S a következő két-három évtized a mostaninál gyorsabb ütemű romlással fog járni. Ezt a hanyatlást ebben az időben a vallási érdeklődés ma tapasztalható növekedése (vallási fellendülés?) sem fogja megállítani. Talán később. A hetvenes évek elején, amikor a papi létszám hirtelen csökkenésére világszerte felfigyeltek, első reakcióként kutatásokat kezdeményeztek: a papság körében és a hívek körében egyaránt.8 Ez azt a meggyőződést dokumentálta, hogy bíztak a megoldás lehetőségében és elvállalták az ebből rájuk háruló feladatot. A pszichológiai-szociológiai vizsgálatok kifejezett célja a lelkipásztori tervezés elősegítése volt, de ezen túl három igen fontos következményt kell megemlíteni. Az egyház egészében tudatosult a probléma és a megoldáskeresés szükségessége. A papság erősítést kapott azzal, hogy problémáit „fentről is, lentről is" komolyan veszik és, hogy a róla szóló gondolkodásban neki van a legsúlyosabb szava. Végül a gyakorlati megoldások keresésében, kikísérletezésében közelebb kerültek egymáshoz a papok és a világiak. Mindennek eredményeképpen világszerte számos új modellt dolgoztak ki. A papi létszám csökkenése 1978-ra igen sok helyen megállt (másutt 1982-t tartják a fordulat évének) és azóta lassan újra emelkedni is kezdett. Mint tudjuk, Magyarországon még hosszú csökkenésre kell számítani. Helyi alaposabb vizsgálódások hiján pedig csak a másutt nyert megállapítások, hipotézisek összefoglalására szorítkozhatunk. (Igaz azonban, hogy ezek zöme a magyar köztudatban is megjelenik.) A felszínen megjelenő társadalomszerkezeti és politikai okok között néhányat különösen gyakran szokás emlegetni. „Kicsik a családok, kevés a gyerek, az egy-két gyerek közül a szülők nem szívesen adnak Istennek." „Megnőtt más pályák vonzása, az oda bejutás és ott boldogulás lehetősége." „A családok krízisével elvész az a meleg légkör, ami szinte elengedhetetlen a papi hivatás kora gyermekkori megalapozásához." „Nincs igazi keresztény nevelés." „Az iskolai és egyéb vallásellenes nevelés és propaganda és az általános el- vallástalanodás megrontják a papi hivatás hitelét." „Nincsen elegendő meggyőző papi példakép." — Mindez persze messzemenően igaz. Csak: ugyanez Európában másutt épp így elmondható. Ott is, ahol háromszor annyi a pap mint nálunk. Ott is, ahol a létszámcsökkenés megállt. Egyébként is: szigorúan véve, az előbbi megállapítások csupán azt tartalmazzák, hogy a papi hivatásnak erős vetélytársai támadtak, hogy szegény gyerek számára nem ez a boldogulás egyedüli útja, hogy az otthoni és iskolai nevelés nem irányít automatikusan egyeseket (sokakat) a szemináriumba. Mindez tehát inkább tényleírás, semmint az okok felfedezése volt. Ugyanilyen típusú a szemléletváltozással való magyarázat, amely „társadalmi ellustulásról" beszél, az elpuhulást teszi felelőssé. Valódi okként ezt talán oly formán lehetne értelmezni, hogy amikor a kereszténységet nem küldetésként, hanem a telki egyensúly és béke eszközeként, nem merészséget igénylő vállalkozásként, hanem életbiztosításként fogjuk fel, — akkor ezzel aligha nevelünk vagy készítünk elő a küzdelmet felvállaló és konfliktustűrő papi hivatásokat. Van, aki a hivatások csökkenéséért egy társadalmi és kulturális változást tesz felelőssé. Eszerint korunk jellemzője, hogy az értékrend megfogalmazódása és továbbadása, a világmagyarázai, a létnek és cselekvésünk értelmének meghatározása (s mindevvel együtt a vallásosság) a személyes közösségek és a magánélet szférájában gyökerezik. Innen hatja át — ha egyáltalán áthatja — a munka, a politika, a szórakozás, a tömegkommunikáció stb. világát. A pap viszont az individuális léthez fér hozzá, s csak igen korlátozottan a közösségi meghatározottságú magánélethez, azaz legtöbb híve esetében nem jut el a gyökerekhez. Szélesebb társadalmi síkon pedig a pap az egyházi intézmény képviselőjeként a szabadidőtöltés, a munka, a közélet intézményeivel szemben egy konkurrens területet képvisel. Belső kapcsolata a másfajta intézményekkel nincs. Egyedüli megoldásnak a személyes 213
