Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 4. szám - Tomka Miklós: Számok és tézisek - a magyar papság szociológiájához
közösségekbe való bekapcsolódás látszik, ami ellenben a megkülönböztető rang és tekintély feladását igényli, hiszen közösségi részvétel csak az egyenjogúság alapján lehetséges. Vannak, akik egyháztani okokat említenek. Egyik megközelítésben ez az általános és a szolgálati papság közötti viszony gyakorlati bizonytalanságát jelenti. A diakonátus gondolata itt további bonyodalmakat okoz. Tulajdonképpen ide tartozó téma a keresztény kisközösségek megjelenése és egyes közösségvezetők sikere is. (A hivatali és a személyes karizma összehasonlítása mind elvi, mind személyes problémák garmadát támaszthatja.) Másfajta megközelítésben az a kérdés, hogy vajon hol lehet Isten ügyét jobban szolgálni: papként a sokféleképpen korlátozott egyházi intézmény koordinátái között, vagy világiként mindezen korlátozások nélkül — mindenekelőtt azokhoz is hozzáférve, akik nem néznek a templom felé? A gyakorlatban mindkét megközelítés azt tartalmazza, hogy nem tudatosult eléggé a feladatok különbözősége, a különböző hivatalok közötti viszony és munkamegosztás és hogy az intézmény tradíciója nehezíti az erről való felelős, de szabad vitát (sőt: kísérletezést). A papi hivatások ritkulásának történeti és egyházszervezeti dimenziója a világ megváltozásának következményeivel foglalkozik. A profán társadalomszervezet átalakulásával az egyház szerepe is kérdésessé vált. Régebben, amikor az egyház szerepe nyilvánvaló s pontosan meghatározott volt, a papnak társadalmi szempontból csak közéleti koordinátornak, ügyintézőnek, kivitelezőnek kellett lennie. Ehhez viszont megkapta az emberi-lelki fontosság tudatát, az anyagi és társadalmi hatalmat, nagy presztízst és egy viszonylag könnyű munkakört, ami mellett lehetett tudós, vagy író, vagy a helyi társaság központja. üj társadalmunk jóformán egyik napról a másikra bejelentette, hogy mindezt nem igényli, azaz a papi „szerepet" újra „ki kell találni", újra kell fogalmazni. Ma a papnak vállalkozónak, felfedezőnek, (igazi közösségek híján) közösségteremtőnek, a keresztények között kristályosodási pontnak kell lennie, noha ehhez presztízst, hatalmat, biztonságot nem kap, munkát annál többet. A papi szerepet eszerint nem társadalmi, hanem jézusi biztosítékokra kell építeni, ami viszont óriási dinamizmust és tűrőképességet igényel. Dinamikát a kezdeményezésekhez. Tűrőképességet a sikertelenségek elviseléséhez. A keresztény közvéleményben legfeljebb körvonalazódnak ezek az igények, a legtöbben nem erre gondolnak, amikor a papi hivatás lehetősége felmerül. (Kivételt talán a késői hivatások ielentenek). Kérdés, hogy a papnevelés erre a fagyálló vállalkozókedvre készít-e fel. Ha pedig valaki papként érti meg a kor kihívását, annak az új papi szerepért egyaránt meg kell küzdenie a vallásos és a nem vallásos környezet értetlenségével és az egyházi szervezet más irányba determináló gyakorlatával. (Kérdés, hogy a kilépések egy része nem az egyéni előrelépési szándék és a szervezeti adottságok merevsége közötti feszültséggel magyarázható-e.) Némi keserűséggel ezt némelyek úgy foglalják ösz- sze, hogy talán az Úristennek előbb teljesen le kell rombolnia az egyházszervezetet és a papi hivatal megszokott formáit, hogy az intézmény végre teret engedjen az új kialakulásának. Végül vannak, akik pszichológiai okokat emlegetnek. (Magyarországon ehhez érvként hozzá szokás tenni a görög katolikus papbőséget.) Eszerint a felfogás szerint a római katolikus papság elszigetelődő, személyes védettség nélküli, időhiánnyal és sikerélmények hiányával küszködő társaság. Kevésbé egyoldalúan úgy lehet fogalmazni, hogy megoldatlan a papság lelki-szellemi továbbképzése, töltekezése; nincs megfelelően megszervezve a papi munkáról való visszajelzés és tapasztalatcsere; jócskán javíthatók lennének a pap és püspök, a pap és más papok, a pap és a hívek közötti személyes kapcsolatok. Mindez ahhoz is elkerülhetetlen, hogy a papi „mindenesség" (azaz állandó jelenlét és mindenhez a legjobban értés) helyet adhasson a pap és a világiak munkamegosztásának — ami persze a legkevésbé sem korlátozza az evangélium általános, mindenki számára és mindenben való jelentőségét. Befejezésül meg kell ismételni, hogy a papi létszám csökkenésének (a papi hivatás krízisének?) feltételezett okait különböző országok különböző vizsgálataiból gyűjtöttük össze. Bár egyiket, másikat itthon is hallani, itt csak hipotézis számba mennek. Jogosultságuk csak addig van, amíg a magyar katolikus közösség nem jut el odáig, hogy saját maga kezdjen el gondol- kozni-vitatkozni az egyház jövőjéről, a világi hívek és a papság szerepéről. Addig azonban talán az ilyen „irodalomáttekintő vázlatnak" is lehet értelme. Jegyzetek. 1. Jachym, F.—Dellepoort J. Die europäische Priesterfrage. Wien, Internationales Katholisches Institut 1959. — 2. Annuarium statisticum ecclesiae, 1982. Roma, Secretaria Status Rationarium Generale Ecclesiae, 1984. — 3. Die Kirche in Ungarn. Pro Mundi Vita: Dossiers 1984. 2. — az 1950. évre, valamint: Magyar Katolikus Almanach, Budapest 1984. az 1984. évre (számolt adatok!) — 4. Annud' jm i.m., valamint: Seminarium 1984. 3. adatai alapján — 5. Még rosszabb lenne az arány, ha nem 6,663,000, hanem több, mint 7 millió katolikussal számolnánk. — 6. Annuarium i. m. — 7. Zulehner, P. M.: Wie kommen wir aus der Krise? Wien, Herder, 1984. — 8. Dumont, J. 1. (szerk.): Sacerdoce, clergé et changement social. 214
