Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 4. szám - Tomka Miklós: Számok és tézisek - a magyar papság szociológiájához
dobozhassunk. Ez annál sürgetőbb feladat, mert ebben a változásban Magyarország mintha rendkívüli helyzetben lenne: a szekularizáció ugyan Európa egészét jellemzi, de nálunk — akár a környező országokhoz, akár Nyugat-Európához viszonyítva — kiugró erősségű. Az eltérés esetenként olyan nagy, hogy fel kell tenni a kérdést, szabad-e hazai helyzetet (csak) azokkal a tényezőkkel megyarázni, amelyeket másutt indokként elfogadunk? Különösen érvényes ez a „papság szociológiájára", vagy a lelkipásztori szervezet és létszám hazai változásaira. Mindenekelőtt a változás számadatait keli áttekinteni! Az ötvenes évek elején a magyar papság aránya európai összehasonlításban „jó közepesnek" számított. Egy egyházmegyei szolgálatban levő papnak (a rendek zömének felfüggesztése és néhány szerzetes egyházmegyei szolgálatba vétele után) átlagosan 1294 hívőről kellett gondoskodnia. Ez akkoriban jobb arány volt, mint ami Ausztria, az NSZK vagy az Ibériai-félsziget katolikus egyházait jellemezte (vő. 1. tábla). Napjainkban egy egyházmegyei szolgálatban álló papnak több mint 2600 hívő -ndját kell viselnie, — kétszer annyiét, mint harminc évvel korábban. 1982-re az egy egyház- megyei szolgálatban levő papra jutó hívek száma tekintetében Magyarország Európa legtöbb országát megelőzte. Ez persze ragozható tovább: a papok terhelése nálunk a legnagyobb; az egy hívőre fordítható idő itt a legkevesebb stb. Kérdés azonban, hogy eléq kifejező adat-e a világi (pontosabban az egyházmegyei szolgálatban álló) papság létszáma. Vannak, akik azzal érvelve, hogy a szerzetesrendek is igen jelentős tanító és missziós munkát végeznek, a világi és a szerzetes papság együttes létszámát tartják a fontosabb mutatónak. A kérdés akkor úgy hangzik, hogy átlagosan hány hívő jut egy aktív papra. Az elmúlt 40 évben Magyarországon ez az arány is rohamosan romlott, az 1943. évi (az akkori országterületre számított) 1204 főről 1950-ben 1294, 1960-ban 1809, 1970-ben 2087, 1979- ben 2559 és 1984-ben 2810 főre. Egy-egy papnak ma közel kéf és félszer annyi hívő lelki gondozásával kell törődnie, mint egy emberöltővel korábbanl A papi munka és megterhelés növekedése papok és világiak előtt egyaránt nyilvánvaló. Mégis nemegyszer előfordul, hogy a megoldhatatlannak látszó problémát annak lekicsinylésével próbáljuk meg, — legalább pszichológiailag (vagy kevésbé szakkifejezéssel: saját lelkiismeretünk megnyugtatására) — feldolgozni. A statisztikában ennek az lehet az eszköze, ha az aktív papság helyett az aktív és a munkaképtelen, beteg, nagyon öreg papság összesített létszámával dolgozunk. (Feltételezhetően ennek az eljárásnak az eredménye, hogy a vatikáni statisztikákban a Magyar- ország-rovatok 5-600 fővel több papot mutatnak ki, mint a hazai aktív létszám.) Igaz, a határ elmosódó: nemcsak statisztikai csalafintaságról van szó. Ennél keményebb valóság, hogy a paphiány miatt papjainkat általában csak akkor engedik nyugdíjba, mikor már feltétlen „muszáj". Vannak, akik nem a papi létszám megemelésével, hanem a hívek számának csökkentésével próbálják meg javítani az arányokat. Valóban nem egyszerű eldönteni, hogy kit kell hívőnek tartani. A statisztika általában a megkereszteltek számából indul ki. Ez külön vizsgálat tárgya lehetne. Csak nagyságrendileg lehet becsülni: 7,1-7,5 millió főre. Nemzetközi összehasonlításban megengedhetetlen ennél kevesebbet megadni. Egyébként is kérdéses, értelmes-e alapul venni a nemegyszer csak becslésnek tekinthető plébániai kimutatásokat. Azok összegzése ad ki 6,5-6,7 millió katolikust. Persze sokan azt tartják, hogy a valóságban még ennyien sincsenek, hiszen társadalmunk jelentős részének minden kapcsolata megszakadt a kereszténységgel és az egyházzal. Kimondva, vagy kimondatlanul ebből az is következik, hogy „ennyi hívőnek ennyi pap is elég". Ez a gondolkodás azonban elszakad az olyan realitásoktól, mint az öreg korukra az egyházhoz visszataláló öregek, mint a betegellátás és mint az a tény, hogy rokonaik a katolikusnak kereszteltek kilenc tizedét ma is katolikus módon szeretnék eltemetni—eltemettetni. A papi munka tekintetében tehát a nem templomba járókat nem lehet egyszerűen nem létezőnek tartani. Elvi síkon is ugyancsak kérdéses, hogy az egyháztól — ki tudja mi okból, s milyen kényszerek hatására — eltávolodottakat szabad-e „leirni" és velük szemben minden (papi) munkát és kötelességet megszűntnek vagy nem létezőnek tekinteni. Van még egy mutató, amellyel az egyház személyi ellátottságát mérni szokás: ez a lelkipásztori munkában dolgozók száma, vagy megfordítva az egy lelkipásztori munkaerőre jutó hívek átlagos száma. Ez a mutató a papokon kívül a szerzetes testvéreket és nővéreket, a diakónusokat és az egyéb, föhivatásként lelkipásztori (oktató-nevelő, szociális, karitatív stb.) munkát végzőket tartalmazza. Nyugat-Európában általában 2-300 hívőre jut egy lelkipásztori munkaerő. Kelet-Európábán lényegesen több hívó jut egy lelkipásztori munkaerőre (és megfordítva: adott létszámú hívő kevesebb lelkipásztori munkaerőt „állít ki" és tart el). Magyar- ország ezen a téren is sajátos helyzetben van, hiszen a néhány szerzet tagjai, kis létszámmal, csak oktatással foglalkoznak, főállásos hifoktatók, szociális munkatársak, diakónusok pe212
