Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 3. szám - Cselényi István Gábor: Lelkünk és testünk orvosánál - A bűnbánattartás és a betegek kenete a keleti szertartásban

parancsot adott, hogy az emberek bűnét megkössék vagy feloldozzák, önmaga bocsássa meg neked a magasságból minden bűnödet és gyarlóságodat1'. Mivel pedig a feltámadás azt teljesítette ki, amit Jézus már földi ,,előéletében" — gyógyító-csodatevő tevékenységében — elkezdett, a bűnbánat szentségének, s hozzá tehetnénk, a betegek kenetének „életbeli lelőhelye", „Sitz im Leben”-je: az evangéliumi csodatörténetek. A betegek kenetében és a bűnök eltörlésében az egyház annak a jézusi felszólításnak tesz eleget: „Gyógyítsatok és űzzetek ördögöket", azaz: testileg-lelkileg emeljétek fel az embert. Egyúttal eszkaiológiai jelekről is van itt szó, hiszen Jézus szerint éppen abban válik tapasztalhatóvá Isten országa, hogy ezeknek a jeleknek a sorozata folytatódik. Ez a keleti bűnbánattartás krisztusközpontúságának végső kicsengése. Ezt az üdvösséget megnyitó jelleget csak tovább erősíti a Szentiélekre mutató, pneumatikus szempont, amely a bűnbánattartás pünkösdi hátteréből tűnt elő.

De legalább ennyire jelen van a keleti bűnbánatszemléletben az ekléziológia, egyházi dimenzió is. Mint láttuk, az egyes ember bűnbánata az egész közösség bűnbánati rituáléjába épül, a megtérés végül is nem(csak) egyedi tény, hanem visszatalálás a krisztusközösségbe. Ami nem jelenti azt, hogy nem maradna hely az egyéni gyónásnak, inkább azt mondhatnék, a gyónás azt teszi (a szó helyes értelmében) formálissá és kifejezetté, amit a közösségi bűnbánat előkészít; de nem marad egyéni ügy annyiból sem, hogy hatnia kell arra is, hogy a megtérő, bűnbánó a közösségbe is visszataláljon.

Ami magát a gyónást illeti, zsinat utáni egyházunk éppúgy túllépett azon, hogy a (eloldozásban csupán jogi, bírói ténykedést lásson, mint ahogy Kelet is imádságos légkörbe, az ember belső békéjét helyreállítani akaró, eszkatologikus távlatba állítja a pap tevékenységét. Harmonikusan egészíti ki ezt az Eucharisztiának napi gyarlóságainkat eltörlő ereje (az Eucharisztia bűnbocsátó, kiengesztelő szerepéről lásd: Jean-Marie Tillard: Das Brot und der Kelch der Versöhnung, Concilium idézett száma, 17.kk.). Annak azután, hogy Kelet az evangélium hallgatásának, befogadásának, sőt az evangéliumcsókolásnak is bűnbánati, bűneltörlő jelleget tulajdonít, már a protestánsok felé is lehet ökumenikus jelentősége.

A bűnbánattartás és a betegek kenete kapcsolatáról már több vonatkozásban is szóltunk. Ugyanilyen fontos Kelet szemléletében a gyónás és a keresztség kapcsolata. Van olyan keleti szerző is, aki hangsúlyozza: a bűnbánat szentsége nem más, mint a keresztség egyszer s mindenkorra végbevitt bűneltörlő erejének újból és újból való aktualizálása. Helyesebbnek tűnik, ha itt is az idődimenziót vesszük figyelembe, mint az Eucharisztiánál. Amint az egyszer már elnyert krisztusi életet újra és újra táplálnunk kell, úgy bűneinkben sokszor el is veszíthetjük ezt az életet, tehát újra és újra fel kell élesztenünk, s éppen ehhez segít hozzá a bűnbánat szentsége. Új, másik, sajátos szentségi erőről van tehát szó, még ha ezt joggal nevezi is Kelet „második keresztségnek".

Végül szólnunk kell a bűnbánat módjáról is. Kelet sohasem elégedett meg a merő penitencia- végzéssel, a gyónót arra kötelezi, hogy imádsággal, énekkel, böjttel készüljön fel a bűnvallomásra, gyónás után pedig komoly vezekléseket vállaljon. Ez az, amit a bűnbánat szentírási alapjainak feltárása is igazol (vö. Johannes H. Emminghaus: Zur Theologie und Spiritualität der Sakramente, in: Zeichen des Heils, Wien, 1975. 71.). Jézus maga is azt kérte: az ima, a böjt, az alamizsnálkodás járjon együtt a megtéréssel (Mt 6,1—18), legyünk készek a testvéri segítségre (Mt 18,15—17), bűnösségünk átérzése vezessen el bennünket nagyobb megbocsátókészségre (Mt 6,12). A keleti hagyomány tehát ennek a krisztusi metanoiának az irányába mutat.

A BETEGEK KENETÉNEK MAI ÉS EGYKORI RENDJE. A betegek kenetének még ma szokásban lévő formája is egyszerre hangol bűnbánatra és kéri a lehetséges testi gyógyulást. A bűnbánat felindítását a szertartás elején a Szokásos kezdet, az 50. zsoltár elimádkozása, az olajjal való megkenés után az evangéliumos könyvnek a beteg fölé való kiterjesztése mint tipikusan keleti bűnbánati aktus, s a szertartás végén a könyörülj rajtunk kezdetű bűnbánati tropár elének- lése szolgálja.

De szó esik a testi gyógyulás kéréséről is, hogy ti. az Úristen emelje fel az illetőt betegsége ágyából, adjon neki testi és lelki gyógyulást. Az evangéliumi szakasz most kifejezetten is idézi a gyógyító és apostolait gyógyítani küldő Jézus alakját; biztos tehát, hogy Kelet a jézusi csodatételek meghosszabbításának tekinti a betegek kenetét (Mk 6,7—13). Mégsem egyszerűen orvosi munkának tekinti azt, ami itt folyik, hanem üdvösségmegnyitó tevékenységnek, aminek eszköze már az apostolok esetében is az olajjal való megkenés volt (vö. Mk 6,13 és Jak 5,14). Az olaj szerepeltetésének a görög egyházban különös színt adott, hogy görögül az együttérzés, irgalom (Isten irgalma) az „eleosz", az olaj pedig „elaion", úgyhogy az olajjal való megkenés Keleten természetszerűleg vált Isten irgalma jelévé. Az ún. olajima, egyúttal hálaadó ima (eukelaion), a mennyei Atyához szól, mint „lelkünk és testünk orvosához", aki „hozzánk küldte a minden betegséget gyógyító s az emberi nemet a haláltól megszabadító egyszülött Fiát, Jézus Krisztust”; kérésünk arra irányul, hogy gyógyítsa meg e kenés által testvérünket testi és lelki betegségétől, s ébressze őt Krisztus kegyelme által „új életre".

195