Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Cselényi István Gábor: Lelkünk és testünk orvosánál - A bűnbánattartás és a betegek kenete a keleti szertartásban
A szertartásnak ez a változata lerövidített formája annak, amelyben hét pap szolgáltatta ki ezt a szentséget, úgy, hogy mind a heten elvégeztek egy-egy olajimát, megkenték a beteget, a már vázolt keretben (énekek, szentírási részletek, imádságok). A hétszeres olajkenet szentírási szakaszai egyrészt a csodatevő Krisztus betegek és bűnösök iránti szeretetét idézik fel, másrészt a nyomán járók irgalmasságára appellálnak; ezért olvasunk az irgalmas szamaritánusról, aki olajat és bort öntött a jerikói úton fekvő beteg sebeire, az öt okos szűzről, akik felszerelik magukat az irgalom olajával. így a betegek kenetének hagyományos formája még inkább aláhúzza a szentség mondanivalóját. A BETEG AZ EGYHÁZBAN. A betegek szentségének keleti formáiból is számos érdekes következtetés vonható le. Mint már a bűnbánattartás elemzéséből is kitűnt, a görög szertartás nem választja mereven külön a lelki és a testi gyógyulást, ezt igazolták most az olajkenet formái is. Mindebben Kelet az evangélium felfogását követi, amely szintén „egész embernek" tekinti a beteget, a betegséget pedig vallásos nézőpontból szemléli, tehát az ember teremtményi voltának és bűnös voltának megnyilvánulását látja benne (az evangélium betegségszemléletéről lásd: Jakob Kremer: Heilt Kranke, treibt Dämonen aus, in: Zeichen des Heils, 33.kk.). Mindennek nemcsak a kenet feladásának kérdésében, de a betegpasztorációban is nagy jelentősége van. A pap tevékenysége nem szorítkozhat a betegek szentségi ellátására (mondjuk elsőpéntekenként), hanem a lelkivezetést is magában kell foglalnia. Rá kell hangolnunk híveinket — az egészségeseket isi —, hogy lelki egészségvédelemmel is törődjenek. Rá kell döbbentenünk őket, hogy egy-egy betegség nem csupán szervi vagy környezeti eredetű lehet, hanem lelki eredetű is, nem kis részben életvitelünktől is függ; végső soron abból is eredhet, hogy elveszítjük az élet értelmébe vetett hitet, megszakad kapcsolatunk az Abszolúttal. Sok ember azért beteg, mert nem látja betegsége értelmét, kételkedni kezd Isten jóságában és mindenhatóságában, ami nem más, mint a hamis istenkép problémája. Ezt kell korrigálnunk az evangélium alapján. Amit a betegek kenetének szelleméből legfőképp tanulhatunk, éppen az, hogy mindenekelőtt Krisztussal való kapcsolatunkat kell helyreállítanunk. A kenet feladásával s egyáltalán, a lelki orvoslással nem varázsolni vagy vajákoskodni akarunk, hanem a krisztusi új élet ösz- szefüggésébe állítjuk a betegség „határhelyzetében” levőt, aki ezzel felszabadul a hiábavaló szenvedés, az egzisztencialista „passion inutile" tudat alól. Az már valóban Isten irgalmán múlik, hogy ez a belső gyógyulás sok esetben kihathat a testi szférára is. A másik nagy tanulság, amit különösen a hétszeres kenet jelenthet számunkra, ez lehet: a betegség nem az egyes ember ügye, hanem, ugyanúgy, mint ahogy a bűnbánat esetében láttuk, az egész közösségé. Az egyház papjai, mint azt már Szent Jakab is rögzíti az ősegyház gyakorlatából, azért jönnek el, hogy imádkozzanak a beteg fölött s az Úr nevében megkenjék őt olajjal. Mint minden szentségben, a betegek kenetében is az egyház, mint közösség működik közre, mint szervezet, reagál egyik tagjának gyöngeségére s szenved vele együtt (vő. 1Kor 12,26). Keleten arra is mód van, hogy nagycsütörtökön az egész közösség felvegye a betegek kenetének szentségét, — a test és lélek egységének teljesebb helyreállítására. Kár, hogy hazai gyakorlatunkból ez ugyancsak kiveszett, pedig épp ezzel a kollektív kenetfölvétellel tudnánk harcolni a „haldoklók szentsége", az „utolsókenet" tévhite ellen. — Van egy másik nagycsütörtöki szokás a keleti egyházban: a lábmosás szertartása (püspöki templomokban). Ez a gyakorlat a beteg—egészséges kapcsolat másik oldalára is fényt vet. A beteg körüli szolgálat éppúgy „szentségi" erejű lehet annak számára is, aki végzi, csak itt már a beteg lesz az, aki Krisztus jelenlétét közvetíti („Beteg voltam és meglátogattatok"). Az egyházközségek diakoniája még sok kívánnivalót hagy maga után. Pedig, ha nincs is rá mód, hogy minden paróchián hét pap keresse fel a betegeket, arra mindenképpen van lehetőség, hogy hét vagy akár tucatnyi betegellátó járja az egyházközség öregei, betegei házát. Bármennyire is harcolunk az „utolsó” kenet fogalma ellen, nem kendőzhetjük el természetesen azt sem, hogy sok beteg számára valóban a haldoklásra való felkészítést jelenti a kenet. Mint láttuk, a keleti egyház úgy fogalmaz, hogy a halál az „új élet" küszöbét jelenti, amelyre készen kell állnia a betegnek. Az egyház nem akarja és nem is tudja kimenteni a haldoklót a végső küzdelemből, de abban segít, hogy a szenvedést is tanúságtevő lélekkel viselje, abban is Krisztus tanúja legyen. Mint Schmemann írja, így az, ami vereségnek látszik, győzelemmé lesz, a királyi Országba vezető úttá, s ez az egyetlen igazi gyógyulás. A betegek szentsége ilyen értelemben a keresztségnek azt a motívumát teljesíti ki, hogy részeseivé válunk Krisztus halálának és épp ezért feltámadásának is. A Kenet révén maga Krisztus szenved már bennünk, bennünk vívja haláltusáját, mi viszont benne támadunk fel, rajtunk keresztül is „legyőzi a halált". A betegek kenete a haldokló és a vele imádkozó számára egyaránt tapasztalatszerzés a krisztusi új Életről! 196
