Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 1. szám

„Nem állhatunk meg annál, amit egyszer megtanultunk ... A szellemi képzés folyamatának egész életünkön át kelt tartania."

II. János Pál pápa

A TEOLÓGIA 1985-ben megjelenő négy száma az egyház szentségeivel foglalkozik. II. János Pál pápa fentebb idézett szavai a szentségekkel kapcsolatban is érvényben vannak. E téren is áll — papokra és világi hívőkre egyaránt — a régi figyelmeztetés: agnoscite, quod agitis, azaz: egyre jobban ismerjétek meg, mit is tesztek, amikor a szentségekhez járultok, amikor gyermekek és felnőttek előtt azokról szóltok, azokat közvetítitek.

Romano Guardininek 1940-ben leírt szavai: „Az a feladat, hogy a hívőket az egyház szentségiliturgikus életébe bevezessük, nem kevésbé fontos annál, mint hogy feltárjuk előttük a keresztény igazságokat" — ma sem veszítettek érvényükből és jelentőségükből. Keresztény életünk else- kélyesednék, merő ritualizmusba torkollnék, ha nem idéznénk újra és újra emlékezetünkbe: mit is jelentenek számunkra a szentségek? Hogyan kell azokra úgy felkészülnünk és felkészítenünk, hogy valóban erőforrássá, „élő vizek forrásává" váljanak életünkben.

Az evangéliumból értesülünk, hogy az emberek meg akarták érinteni Jézust, mert „erő ment ki belőle" (vő. Lk 6,19). Napjaink emberének semmivel sem kisebb az igénye, hogy „erősebb legyen", hogy testi-lelki betegségéből,.meggyógyuljon" — mint Jézus kortársainak, környezetének volt. Ma is „meg szeretnénk érinteni" Jézust. Vajon ott és akkor keressük-e őt, ahol valóban találkozhatunk vele? Tudomásul vesszük-e, hogy a kegyelmi találkozás, „érintés" — az ő rendelése nyomán — a szentségekhez járulásnál egész életünket átszövi?

Ügy tűnik, olykor újra „fel kell fedeznünk" a Krisztus-találkozások helyét, lehetőségét.

Folyóiratunk soron következő négy száma ezekhez a „gyümölcsöket termő", megújító, erőt nyújtó találkozásokhoz szeretne némi segítséget nyújtani. Számunk írásaiból kitűnik majd, hogy a keresztség szentsége több mint csupán az „áteredő bűntől való megtisztulás". Természetesen ez is. De sokkal mélyebben kellene tudatosítanunk, hogy a meg keresztelt Krisztus testének, az egyház közösségének életára mába iktatódik be. A hívők közösségének ez nagy öröme, de egyben feladatot is ró rá: szeretettel kell a megkereszteltek felé fordulnia, és felelősen kell őket „testébe" fogadnia. Csakis így kerülhető majd el, hogy az újonnan keresztelt egész életén át ne maradjon döntés, elkötelezettség nélküli „keresztény" ember. A szülői otthonnak, családi, majd plébániai közösségnek, kisebb csoportoknak kell bevezetnie őt a hitből fakadó élet gyakorlatába. Abba az életvitelbe, mely „beletemetkezés", folytonos meghalás Krisztusban (vő. Róm 6,3), hogy a földi élet befejeztével őbenne támadhasson fel az új, örök életre.

A bérmálás a keresztség kiteljesedése. Nem lehet közömbös, hogy — a csecsemőkeresz- telés gyakorlatát szem előtt tartva — a fiatal keresztény oly életkorban részesüljön e szentségben, melyben már tudatosan vállalja elkötelezettségét Krisztus ügye mellett. Az életkor megválasztása, kijelölése olykor nehéz és „rázós" kérdés, több szerzőnk nyíltan, tárgyilagosan néz szembe a problémával.

A „szentségi élet", a „szentségi lelkipásztorkodás" — minden rítusmegújító és számos részlet- kérdésre is ügyelő szempont mellett — elsősorban a hit folyamatos erősítését, elmélyítését kell hogy szolgálja. E szolgálat a hit ébresztésénél veszi kezdetét — melynél a keresztény közösségnek kimondhatatlanul nagy a felelőssége —, majd a hit erősítésénél folytatódik, hogy a hivő ember a végső óráig hűségesen ki tudjon tartani. Egyre világosabban látjuk és valljuk, hogy a szentségek — objektív hatékonyságuk mellett — az alanyi közreműködés nélkül sokak szemében fokozatosan „mágikus ceremóniákká" alacsonyulnak, és lassan tartalmukat veszítve, az egyén számára hatástalanokká válhatnak. „Hitetlenek szentsége" — ez önmagában ellentmondásos. A szentségek csakis a hivő ember számára lesznek hatékony eszközei annak a folyamatnak, amelynek során egyre jobban „beletestesül" a krisztushivők közösségébe, Krisztus második eljövetele után pedig az Isten országába.

Bevezetőnk végén még egy sajátos „veszélyre" szeretnénk rámutatni. Ha az egyik-másik tanulmányban, rövidebb írásban bárki is még nem olvasott-hallott „újat" fedezne fel, ne essen abba a hibába, hogy a „szokatlant", az újszerűt eleve elutasítja. Ha valaha, hát épp napjainkban szükséges, hogy az egyházi közösséget a szentségek — bennük és általuk Krisztus kegyelme, a szentségekhez járulók igyekezete és az azokat közvetítők jóakarata — egyre inkább eggyé forrasszák. E feladat realizálásához egyre fokozottabban szükség lesz a nagyobb plébániai közösségeken belül kisebb közösségekre is, így pl. a keresztségi, bérmálási, elsőáldozási csoportokra, szakavatott, lelkes csoportvezetőkre. Kétségtelen, hogy ezek a kisebb közösségek nem „örök életűek". A tagok lassan (különösen, ha fiatalokról van szó) „kinőnek" belőlük. De — jó indulás, útkezdés után — egyre tudatosabban nőnek bele a krisztushivők közösségébe, egyre jobban azonosulnak, forrnak össze Krisztus egyházával. Meggyőződéses hivő emberekké válnak, olyanokká, akik már „nem hallgathatnak arról, amit láttak és hallottak" (vő. ApCsel 4,20).

' Sz. A.

«4,

iá-