Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Belon Gellért: Jézus és a szentkenet szentsége
Jézus és a szenvedés Jézus nyilvános működése alatt betegek gyógyításának szentelte ideje legnagyobb részét. Néhány csodáját részletesen is leírták. Ezek tanulmányozása világos képet ad Jézus (elfogásáról. De érdemes meg-megállni a csoportos csodatételek elsorolásánál. Mindenütt megnyilatkozhatott Jézus sajnálata a szenvedőkön, és törekvése, hogy megszabadítsa őket. A szerencsétlen leprá- sok kiáltozására csakúgy odahallgat (Lk 17,13), mint a vakoknak a zajgó tömegen át érkező kérésére (Lk 18,12). Az inaszakadtat (Mt 9,6) ugyanúgy meggyógyítja, mint a 38 év óta beteget (Jn 5,8). Jairus kislányának betegágyához éppúgy odasiet (Mt 9,19), mint a kafarnaumi százados szolgájához (Mt 8,8). Jeruzsálem pusztulását előre látva idézi azokat a rettenetes emberi szenvedéseket, amik kísérni lógják, és „sírva fakadt” (Lk 19,41) csakúgy, mint Lázár negyednapos halálakor (Jn 11,36). Jézus tehát nem megy el sztoikus érzéketlenséggel az emberi szenvedések mellett, hanem mélyen együttérez a szenvedőkkel. És ahol találkozik a szenvedővel, csodáival megszünteti a szenvedők szenvedéseit, — még a szombat törvényének megsértése árán is; ezzel is kihívta az írástudók és farizeusok ellenérzését, ami végül is Jézus szenvedéséhez és halálához vezetett. Ami Jézusnak saját szenvedésével és halálával kapcsolatos felfogását illeti, érdemes annak isteni, de egyben nagyon mélyen emberi jellegét észrevenni, — a mi vigasztalásunkra. A Zsidókhoz írt levél szerzője szerint Jézus azzal lép be a világba, hogy az áldozatok helyett, „itt jövők Istenem, hogy akaratodat megtegyem, amint a könyvtekercsben Írva van" (Zsid 10,7). Később majd ezekből az írásokból fogja bizonyítani kételkedő tanítványainak is: „Meg volt tehát írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell és harmadnapon föl kell támadnia" (Lk 24,46). És ezt az álláspontot oly magától értődőséggel és önérzettel képviseli, hogy az iránta érzett tiszteletből és jóindulatból az őt lebeszélni igyekvő Pétert sátánnak nevezi. Máskor pedig annyira átérzi szenvedésének és halálának az isteni üdvözítési tervben elfoglalt helyét és élvezni látszik a benne megnyilvánuló isteni észjárás ragyogását, hogy „imádság közben arcának színe elváltozott, ruhája pedig fehéren ragyogott. Egyszerre csak két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg és haláláról beszélgettek, amelynek Jeruzsálemben kellett bekövetkeznie" (Lk 8,29). Halálához közelebb érve azonban már a szenvedés gondolatának említésére is mélyen megrendül a lelke, és önmagával monologizálva kérdi: „Mit is mondjak? Hogy szabadíts meg attól az órától, Atyám? De hiszen éppen azért az óráért jöttem" (Jn 12,27). Később a Getszemáni kertben pedig egyenesen kérni fogja: „Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd" (Lk 22,42). Megrendítő lelki folyamatnak vagyunk tanúi, melyről ugyancsak a Zsidókhoz írt levélben Isten nem átallja elmondani: „Krisztus halandó életében hangos kiáltással és könnyhullatással imádkozott és könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól. Istenfélelme miatt meghallgatásra talált" (Zsid 5,7). Joggal föltesszük a kérdést: Miért kérte, hogy Isten mentse meg a szenvedésektől, ha úgysem lehetett ezen változtatni? Nem járunk talán messze az igazságtól, ha azt mondjuk: Isten Krisztusban akarta megmutatni, hogy a tiszta, valóságos emberséggel akarja harcába belevonni az embert. Nem fakírokkal, akik arcizomrándulás nélkül tudják az önkínzás magas fokát is végigélni. A szent kenet szentségének első és legfontosabb ajándéka ez a hármas krisztusi magatartás: a szenvedések minden fajtájának gyógyítása vagy elkerülése, — ha az lehetséges; a szenvedésre úgy nézni, mint Isten harcának megvívására a sátánnal szemben, kiragadva kezéből hatalmas fegyverét s azt visszafordítva rá, — érvényesíteni Isten akaratát; végül: megérezni Krisztus jelenlétét, méghozzá emberi jelenlétét szenvedéseinkben; vagyis, hogy Krisztus nem egy „szenvedésszerepet" játszott el isteni szenvedésképtelenséggel, hanem, hogy vére folyt, Idegei görcsöltek, teste lázban égett, lelke kiaszott. „De én nem ember, én féreg vagyok" — panaszkodott Jézus a Zsoltárossal (22.zs.). Megkönnyebbülés A szenvedő Krisztusnak jelenléte szenvedéseinkben, amit a szent kenet szentsége eszközöl bennünk, átvezet e szentség második hatására; Szent Jakab levelében ugyanis azt olvassuk, hogy a beteget talpra állítja (gör.: egeirei); ám a Szentírás görög nyelvét beszélő Szent Jeromos ezt a szót ,,megkönnyebbülés"-sel fordítja. Ezzel nyilván azt akarja jelezni, hogy ha nem is szűnik meg a szenvedés forrása, a betegség, de a szentség elveszi a betegségnek azt a gyöngítő és enerváló hatását, amit a betegséggel járó elesettség vált ki. A szenvedő Jézusnak társulása szenvedéseinkhez bátorítólag hathat belső világunkra azzal, hogy elhallgattatja bennünk a kérdező embert. A szenvedés miért-je legalább annyi kínt és gyötrelmet okoz, mint maga a szenvedés. Jézus — a megtestesült isteni Bölcsesség — nem tette fel ezt a miért-et Istennek. Nem is adott bölcseleti fejtegetéseket a szenvedés problémájául 85
