Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Belon Gellért: Jézus és a szentkenet szentsége
ról. De elszenvedte azt, mint aki jól tudja, hogy nem céltalan és nem hiábavaló a szenvedés az ember életében. Egyszer majd fény derül az isteni logika vonalvezetésére, hogy mindennek így kellett és kell történnie. A jézusi szenvedésben való részvétel kegyelme egy hitelesítéssel is jár. Az utolsóvacsorán is ismétli az Űr, amit korábban többször is mondott: „Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött küldőjénél. Boldogok vagytok, ha megértitek ezt és így tesztek” (Jn 13,16). A keresztény ezért tudja, hogy szenvedésében Jézus társul hozzá, sőt szenvedései Jézuséivá válnak. Mint Szent Pál is mondja: „Testünkben Jézus kínszenvedését hordozzuk szüntelen, hogy Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön" (2Kor 4,10). Isten szava ezért figyelmeztet: „Mivel tehát Krisztus testi életében szenvedett, ti is ugyanannak az érzületnek fegyverzetét öltsétek magatokra" (1Pt 4,1). és utal arra a győzelemre, amellyel „legyőzte a halált . . . s uralma alá vetette az angyalokat, a hatalmasságokat és erősségeket" (uo. 3,22). A szenvedő keresztény, ha Krisztussal egyesül e szentségben, Krisztus megváltó szenvedéseiben részesül és eltölti az az öröm, ami Szent Pált is eltöltötte: „Örömmel szenvedek értetek és testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből Testének, az egyháznak javára" (Kol 1,24). Ezért tud egy-egy betegágy kegyelmi gócpont lenni, ahonnét nemcsak jajok és panaszok, de biztatások és kegyelmek, türelem és békesség árad szét a szűkebb környezetre és a világba. Bűnbocsánat A szentkenet szentségét egyházunk mindig az élők szentségének tartotta, vagyis halálos bűn nélküli állapotban kellett fölvenni. De mindig megvolt az a hite is, hogy e szentségnek bűnbocsátó ereje is van, mivel e szentség kegyelme a betegséggel kapcsolatos jézusi magatartást közvetíti. Jézus ugyanis minden gyógyításánál bűnöket is bocsátott. „Bízzál fiam! Bocsánatot nyertek bűneid" (Mt 9,2). Régebben ezt a bűnbocsánatot úgy értelmezték, hogy a felvevő minden bűnmaradványát kiirtja, evilághoz kötődő minden vonzalmát elszakítja, felszenteli a meg- halásra és az örök életre. Éppen ezért a szentkenet fölvevőinek vissza kellett vonulniok a világtól, nem élhettek házaséletet sem. A tridenti zsinat próbálta ugyan a helyes álláspontot megfogalmazni, de a keresztény gyakorlatban — sajnos — megmaradt „utolsó" kenetnek, utolsó szentségnek, sőt sok esetben csak a már öntudatukat is elvesztettek, illetőleg halottak szentségének. E felfogás ellen szinte hiába küzd a lelkipásztori buzgóság. Ez a helytelen szemlélet és gyakorlat azért magában rejt egy ráérzést arra is, hogy a bűnbocsánattal együtt e szentség gyengíti, sőt elszakítja evilághoz fűződő érzéseinket, és megtanít evilági dolgai fölé emelkednünk. Vagyis beolt bennünket Jézus világfölöttiségébe. Abba a lelki állapotba és magatartásba, amivel a halált megnyugvással fogadó ember rendelkezik, és amivel — Jézus szándéka szerint — minden megtérő embernek rendelkeznie kellene. Jézus első szavai között van: „Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe leikéért?" (Mt 16,26). A kegyelem hívására ébredő ember tudja, amit Szent János mond: „Minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége, nem az Atyától származik" (Un 2,16). Éppen ezért — a hármas kísértést végigélő Krisztussal — már a keresztségben ellene mond a világ szeretetének. Vagyis Jézus világfölényét kapja meg, ami főként szenvedésében és halálában csúcsosodik ki, de amire voltaképpen minden alapvető krisztusi erényhez elengedhetetlenül szüksége van. A szegénység, az alázat, a szelídség, az irgalom, a megbocsátás és a többi, Jézustól megkívánt keresztény erény és cselekedet elképzelhetetlen az evilági mérték fölé emelkedés nélkül. No és a szeretet, s benne az ellenségszeretet? Hogyan lennénk képesek arculverőnknek másik arcunkat odatartani, köntösünkkel együtt a kabátunkat is odaadni és az ezer lépésre kényszerítővel kétezerig elmenni, ha ragaszkodunk bármi evilági dolgunkhoz?! (vö. Mt 5,38—48). De mert élni kell e világban, meg kell fogadnunk Szent Pál tanácsát: „Az idő rövid. Ezért akinek felesége van, éljen úgy, mintha nem volna; aki sír, mintha nem sírna; aki örvend, mintha nem örvendene; aki vásárol, mintha meg sem tartaná; s aki érintkezik a világgal, mintha nem érintkezne vele, mert elmúlik a jelen világ" (1Kor 7,30). Jézusban összetett érzések voltak a világgal szemben. A megtestesülés és a megváltás titkai Jézus szeretetéről beszélnek a világ iránt; le is foglalta, be is állította a világot isteni tervei szolgálatába. De ugyanakkor fölé is tudott emelkedni. így kell a keresztény embernek is a két szent- páli axiómát magáévá tenni. Az egyik: „Minden a tiétek: akár Pál, akár Apolló, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendők: minden a tiétek. Ti Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené" (1Kor 3,21). —1 A másik alapelv: „Biztos vagyok abban, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, mely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van" (Róm 8,38). 186
