Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 3. szám - Horváth Lóránt: Gyógyító föloldozás

biztos lehet abban, hogy megértő, segítőkész embertestvérre talál benne. Kár lenne tehát ezt az ajánlást figyelmen kívül hagynunk!

Arra is fel kell figyelnünk, hogy a szertartásrend a gyónót következetesen megtérőnek nevezi. A megtérés,ill. a megtérésre irányuló szándék több mint amit a bűnbánat kifejez: egész életünk, gondolkodásmódunk és magatartásunk megváltoztatására irányul Krisztus példája szerint. Ez volt Jézus Krisztus kívánsága: „Közel van az Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az üdvösség jóhírében" (Mk 1,15). A betegek gyógyításánál is az egész ember, a test és a lélek gyógyulását akarta. Amikor a bénát hordágyastul eléje bocsátották, az maga is meglepődhetett, a farizeusok pedig megbotránkoztak, amikor e szavakkal fogadta: „Ember, bocsánatot nyertek bűneid” (Lk 5,20). Csak amikor egészségesen felkelt, értette meg, hogy lelkileg is meggyógyult: „Istent magasztalva ment haza” (5,25). Jézus csaknem minden betegtől megkérdezte: akarsz-e meggyógyulni? Miért tette volna fel ezt a magától értetődő kérdést, ha nem az lenne az értelme: valóban, igazán meg akarsz gyógyulni, testileg-lelkileg egyaránt? Akarsz-e új életet kezdeni a családodban, az emberek között? Akik hosszú ideje ágyhoz, kórházhoz voltak kötve, azok érzik át igazában, hogy mit jelent „újra élni”, visszatérni a családba, a munkahelyhez, az egészséges emberek társadalmába. A Beteszda fürdőben gyógyulásra várakozó, 38 esztendeje béna embert is megkérdezte Jézus: akarsz-e meggyógyulni? Ki ne akarna meggyógyulni, főleg, ha már hosszú ideje beteg? A szintén magától értetődő kérdésre a beteg így válaszolt: nincs emberem, vagyis nincs senki, aki segítene rajtam! Amikor gyógyulása után másodszor is találkozik Jézussal, az ő intésére döbbent rá, hogy egészségesen új életet kell kezdenie: „Nézd, meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, nehogy még nagyobb baj érjen" (Jn

5,14). Milyen visszataszító a „törvénymegtartók” magatartása, akik nem tudtak együtt örülni a meggyógyulnál, ellenkezőleg belékötöttek: „Szombat van, nem szabad az ágyadat vinned” (5,10). Amikor Jézus beteget gyógyít, nemcsak a jelen állapotára gondol, hanem a további életére is. A leprásokat a papokhoz küldi, hogy tőlük igazolást kapjanak gyógyulásukról, és így visszatérhessenek családjuk körébe. Ahhoz ugyanis, hogy teljesen jól érezhessük magunkat, kell, hogy szeretettel vegyenek körül embertársaink.

Mindezek arra intik azokat, akik hatalmat kaptak Jézus Krisztustól a bűnök megbocsátására, hogy ezt a „hatalmukat" az egész ember, a test és a lélek gyógyítására használják és a jó emberi kapcsolatok szolgálatába állítsák. Amikor az első századokban a nyilvános bűnöst kizárták az egyházi közösségből, ez nagyon szigorú eljárásnak tűnt, de tudnunk kell azt is, hogy a közösség tagjai állandóan imádkoztak társuk megtéréséért és örömmel fogadták vissza. Így az egész közösség megújult imádságban, bűnbánatban, az irgalmas felebaráti szeretet gyakorlásában. Az Ordo nagyon ajánlja a „több megtérő kiengesztelődésének szertartását egyéni bűnvallomással és föloldozással”, valamint a bűnbánati liturgiákat, éspedig azért, hogy a bűnbánat szellemét ébren tartsuk a közösség tagjaiban és segítsük a hívek előkészületét a szentgyónásra (37. p.). A Függelékben közölt lelkiismeretvizsgálati minták arra is emlékeztetnek és figyelmeztetnek, hogy sokféleképpen megbánthatják az emberek egymást, főleg családjuk tagjait. A teljes kiengesztelődés érdekében — Istennel, embertársainkkal és önmagunkkal — az Ordo elvárja a gyóntatótói, hogy ismerje az embereket, kortársait, jó és rossz tulajdonságaikkal együtt, gyógyításukra pedig a megfelelő eszközöket használja. Mint „lelkiatya", Isten atyai szeretetét tárja gyónója elé és Krisztust, a jó Pásztort képviselje. Megemlíti bírói feladatát is, de figyelmezteti, hogy azt „bölcsen gyakorolja és kérje imádságban Istentől a szellemek megkülönböztetésének adományát, amely az emberszív és a benne működő Lélek mélyebb megismerésének képességét jelenti" (10. p.). A gyónónak tehát semmiképpen sem szabad a gyón- tatóban bíráját látni, aki „elítéli" őt, de még a gyóntató se higgye, hogy pontosan tud „megítélni” minden bűnt. „Visszás volna — írja B. Häring — ha a pap azáltal, hogy túlságos gondot fordít a bűn súlyosságának pontos fölmérésére, elterelné a gyónó figyelmét Krisztusról az isteni orvosról. Magatartása inkább olyan legyen mint az aggódó orvos ítélete" (Die frosse Versöhnung. Neue Perspektiven des Bussakramentes, Salzburg, 43—44. o. Idézve Szentmártoni— Benkő: A lelkiélet lélektanához c. könyvben 147. o.). Amikor kérdez, helyes önismeretre, keresztény hivatásának és állapotbeli kötelességeinek fölismerésére akarja segíteni gyónóját. Amikor „ítél", a bűnt nemcsak a Tízparancs tükrében méri le, hanem lelkipásztori okosságában és tapasztalataiban, valamint emberismeretében is. Valójában két lelkiismeret találkozik a gyónásban: a gyónó őszintén feltárja életét, bűneit, ahogy lelkiismerete diktálja, a gyóntató pedig azt mondja, amit lelkiismeretében a Lélek sugall neki, mindenekelőtt megértést, együttérzést, jó tanácsokat ad, hogy „egészségesen” éljen, lelkileg-testileg, egyéni és közösségi életében, harmóniában, szeretetben Istenével és embertársaival. Jó tanácsai azonban csak úgy lesznek eredményesek, ha gyónója „valóban" meg akar „gyógyulni”, azaz egész emberségében, annak minden vonatkozásában szeretne megújulni.

II. János Pál pápa Reconciliatio et paenitentia kezdetű apostoli buzdításában ajánlja a meglévők mellett a „megtérés szentsége" elnevezést. A pap, aki Krisztus személyét képviseli, le173