Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Diószegi László: A gyóntató felelőssége
gyen testvér, pásztor, orvos és bíró. A „bírói szék" legyen az irgalmasság és a gyógyítás helye. „Amikor az egyház e szentség természetéről elmélkedik — írja a Szentatya — annak birói jellege mellett fölfedezi orvosló, gyógyító célját is. Az evangéliumban ugyanis Krisztus mint Orvos jelenik meg, aki az üdvösség gyógyszerét hozta nekünk. A bűnbocsánat szentségi szertartása is ezt a gyógyító szándékot mutatja, amelyet korunk embere jobban megért és értékel" (III. rész 2. fej.). Azt is kívánja, hogy alakuljon ki a gyónó és gyóntató között beszélgetés (colloquium) s a Szentírás megfelelő részeinek alkalmazásával kapcsolódjék össze a föloldo- zás a lelkivezetéssel. Legyen bizalomteljes a kapcsolatuk, amely a gyónó részéről az őszinteségben, a gyóntató részéről pedig a komoly segítőkészségben nyilvánuljon meg. A pápa nem valami pszichoterápiás eljárásra gondol mégsem, amikor azt Írja, hogy a gyóntató ne csak a bűnöst lássa gyónójában, hanem a „betegét" is, akit gyógyítania kell. A gyónásban ugyanis mindenekelőtt azt az ünnepélyes liturgikus-szentségi aktust kell látni, amelyben a tékozló fiú visz- szatér az atyai házba, Atyja a megbocsátás csókjával fogadja, és aki ezentúl már lelkileg-tes- tileg megerősödve, boldogan él igazi otthonában. — A Szentatya abban a reményében fejezi be apostoli buzdítását, hogy azt az egyház minden tagja hittel és engedelmességgel fogadja. — Mindent meg kell tennünk tehát, hogy korunk hívő embere fölismerje és elfogadja azt a segítséget, amelyet egyháza papjai szolgálata által nyújtani akar a bűnbocsánat szentségében, és megtapasztalja azt a békét, amelyet föloldozás szavai Ígérnek neki. Diószegi László A GYÓNTATÓ FELELŐSSÉGE Az idei tanévben négy katolikus középiskolában tartottam lelkigyakorlatot. A fiatalok írásban vagy szóban föltett kérdései között a harmadik leggyakoribb kérdés a gyónással kapcsolatban hangzott el: „Minek kell gyónni? Hogyan kell .normálisan' gyónni? A templomban miért csak mise alatt és miért csak a gyóntatószékben lehet gyónni? Ha egy pap nem ismer engem, úgyse tud segíteni, ha meg ismer, akkor sok mindent kínos elmondani. Miért nem elég inkább csak Istennek elmondani a bűneimet? Mit csináljak, hogy ne féljek a gyónástól? Miért ragaszkodik az egyház a gyónáshoz, mikor a papok meg úgy viselkednek, mintha nem érnének rá? ..." — Az ilyen és ehhez hasonló kérdések özönében égett az arcom, meg a lelkem, és közben belémvillant gyerekkori emlékem. Talán 14—15 éves lehettem, mikor egy alkalommal az iskolából hazamenet hosszas vívódás után úgy döntöttem, hogy most aztán már egy napot sem élek tovább bűneimben. Fél három tájban értem templomunkhoz, bezörgettem az egyik atyához, aki nagy sokára, gyűrött arccal, hunyorgó szemmel megállt előttem az ajtóban, mint egy faf, és kérésemre, hogy gyónni szeretnék, csak azt mondta: Ma X. Y. atya a naposl és becsapta az ajtót az orrom előtt. . . Talán, ha akkor ő nem csapta volna be, ma én csapkodnám a magamét . . . Ezért aztán igencsak fölkapom a fejem, mikor olyasféléket hallok, mint amit egyik idősebb paptestvérem mondott: „Ma már csak egy-két búcsújáró helyen látni a gyóntatószék előtt sorbánéi lókat, mert a fiatalok nagyon könnyen áldoznak, de nagyon nehezen gyónnak." Bizonyára korunkban, amelyet a kőkorszak, a vaskor, meg az atomkor után nyugodtan nevezhetnénk „válságkor”-nak, — a gazdasági élet válsága, a pedagógia válsága, a házasság válsága és papság válsága mellett széles irodalma lehet már a gyónás válságának is. — És bizony akad a kérdéshez hozzászóló nem hivő és hívő szakemberek között jócskán, aki azt mondja: a ma emberétől már idegen a gyónás. Ahogy ez az Új Ember 1985. márc. 24. számában Sinkó Ferenc: Pszichoterápia és gyónás c. cikkében is olvasható: „A gyónás — pontosabban: a gyónók számának csökkenése — világszerte gondja az egyháznak és vezetőinek, beleértve magát II. János Pál pápát is. Elemzik okait, mind a külső tényezők hatásait, mind pedig magának a szentségnek kiszolgáltatási módozatait, feltéve az olyan kérdéseket is: nem a pasztorációs módszerekben rejlik-e az oka, hogy az emberek nem igénylik, nem értékelik a gyónást — sokan még a hívők sem." Könnyen lehetne áttekinthető, mindenki számára napnál is világosabb számoszlopokba rendezett statisztikákkal a gyónásra jelentkezők csappanását igazolni. Előttem mégis azoknak a papoknak a példája áll, akiknek naponta átlagban 8—10 olyan látogatója van, javarészt fiatalok és középkorúak, akik 1/2—1 órás beszélgető-gyónásra kérnek lehetőséget. Okét látva, nem tudok szabadulni néhány kérdéstől: — Vajon, amikor jó néhány vidéki plébánián karácsony és húsvét elmúltával a papnak föl kellett vinnie a gyóntatószéket a padlásra, ill. ha fölvitte volna, a kutya se kereste volna rajta, — vajon ez csak a hívek közömbösségét és nemtörődömségét jelezte? 174
