Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Zatykó László: Szeretet és bűnbánat
tőle megbánásának könnye. Isten irántunk való szeretetét a Megfeszítettben szemléli: „Szeme szüntelenül a szenvedő Krisztus orcájára volt irányozva, és egy pillanatra sem szűnt meg a fájdalmak Férfiát nézni, aki ismeri minden betegségünket." (C. 11.85) A Megfeszített iránti részvét viszi a bélpoklosok közé — „maga az Úr vezérelt közéjük" írja Végrendeletében, s a többi szegény közé, akiket „szíve mélyéből szeretett, s akik iránt benső részvétet érzett." (Három társ legenda 46.) Mivel Ferenc a zúgolódó szegényt és a szitkozódó leprást egyaránt a Megfeszítettnek kijáró szeretettel szerette, azért volt képes átváltoztatni őket. Ezután már nemcsak külsőleg hasonlítottak a Megfeszítettre, hanem belsőleg is. Ugyanilyen forrón szerette Ferenc a bűnösöket, hogy bűnbánatot tartsanak. Nincs még egy olyan intés írásaiban, amit annyiszor ne ismételne, mint „a testvérek haragra ne lobbanjanak mások bűne miatt, mert a harag és felindulás bennük is meg másokban is gyengíti a szeretetet." (A kisebb testvérek II. regulája, I. 115.) A hibára figyelő szemléletet is száműzni akarja: „Vigyázzanak a testvérek, hogy senkit se gya- lázzanak ... ne szidalmazzanak, nem zúgolódjanak, ne ócsároljanak másokat, mert írva van, az árulkodók és rágalmazók gyűlöletesek Isten előtt." Rom 1,29—30. (Az írásban meg nem erősített regula I. 101.) Ferencet a bűnösök elfogadják, mert önmagát a legbűnösebbnek véli — mint mondja — Isten legnagyobb adósa: „Az igazán alázatos Istentől nem vár bért, se jutalmat s azon iparkodik, hogy lefizethesse adósságát hitelező Istenének." — mondja fráter Egyed. (Fráter Egyed mondásai, 451.) Celanói Tamás így jellemez: „A szentek között ő (Ferenc) volt a szentebb, a bűnösök között pedig mintha közülük való lett volna." A HELYES BŰNTUDAT: Ha Szent Ferenc a mai pszichológusokkal beszélgethetne a bűntudatról, sokban igazat adna nekik. Valóban károsnak, a gőg megnyilvánulásának tekintené azt, amit a szakemberek bűntudatnak mondanak: az öngyötrést, a kudárcos befeléfordulást, mely lehangol, és tétlenségbe, passzivitásba dermeszti az embert, a küzdelem feladására kísért. Ferenc nem is helytelen, hanem bűnös bűntudatnak nevezné, hiszen ez még jobban önmagunkba zár, s elzár Istentől, embertől. Ferenc azt kívánta, hogy épp bűnösségünkben kell megnyílnunk, és ahnoz fordulunk, Aki ellen vétünk, mégis egyedül O tudja levenni a vállunkról a terhet. A Jézus feltétlen, mindenható és megbocsátó szeretetébe vetett hit nyitja meg a bűnös szívét, hogy „bármily nagy bűnös is legyen valaki, amíg él, az Isten végtelen irgalmasságáról nem szabad kétségbeesnie, oly gonosz és nagy bűnös nincsen a világon, kit Isten meg ne téríthetne, s különös kegyelmekkel és az erények ajándékaival föl ne díszíthetne." (Fráter Egyed 446.) A bűn szomorúságát tehát ne hurcolja senki, hanem engedje, hogy Jézus Krisztus fölszabadítsa. Szent Ferenc „a legkisebb szomorúság és levertség esetén azonnal az imádságban keresett menedéket, s addig nem is tágított, amíg Istentől ki nem könyörögte lelkének békéjét és vidámságát. Azt szokta volt ugyanis mondani, hogy az azonnal el nem fojtott szomorúság babiloni betegséggé válik, amit ha esedezésünk, könnyeink által ki nem űzünk magunkból, mintegy rozsdával vonja be a szívet, azaz tétlenségre kárhoztatja a lelket." (C.II.) Ha Isten ellen vétettem (Zsolt 51,6) Jézus ellen is vétek: „En és az Atya egy vagyunk", ugyanakkor az emberiség ellen is vétkezem: „Hiszen minden Benne áll fönn" (Kol 2,17), s „amit a legkisebbek valamelyikével nem tettétek, velem nem tettétek" (Mt 26,45). Mindebből két következtetést vonhatunk le: Az egyik, hogy a hívő ember bűntudata ellentétben a gőgös, hitetlen bűntudattal mentes az önvádtól, a jóvátétel görcsös igyekezetétől. A hívő inkább telve van hálával a mennyei Atya iránt, ez a hála pedig az embertárs iránti megbocsátásban, feltárulásban és abban a törekvésben fejeződik ki, hogy élete öröm- és hálaáldozat lesz. A gyógyulás reményében meg akarja vallani bűnét- betegségét annak, aki ellen vétett és aki egyben alig várja, hogy meggyógyíthassa, Krisztusnak. A másik következtetés, hogy bár minden bűnnek van közösségi vonatkozása, a bűn mégis személyes, hiszen elsődlegesen Isten elleni vétek. 0 bocsát meg személyesen „a (eloldozásban szolgája által maga Krisztus bocsát meg, mégpedig úgy, hogy az embert a maga személyességében szólítja meg, neki adja megbocsátását és fellobbantja benne a hivő meggyőződést, amelytől minden további függ: Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem, és odaadta értem önmagát" (vő. Gál 2,20). (Aperite portás, II. János Pál beszéde a szentévi gyóntatókhoz, 1984.) A közösségi bűnbánati liturgia csak akkor gyarapítja az egyház életét, ha meghagyja a gyónás személyességét, a megvallás lehetőségét. Jézus megértő emberismerő szeretete nyilvánul meg abban, hogy mi is emberi módon elmondhatjuk: mi bánt és hogyan bántottuk meg, akit szeretünk. Szent Ferenc írja Végrendeletében: „Egyházi rendjükre való tekintettel olyan határtalan bizalmat adott nekem az Ur és ad szüntelenül papjai iránt . . ., hogy még ha üldöznének, akkor is csak hozzájuk menekülnék . . . mert úgy akarom tisztelni, szeretni és becsülni őket, mint uraimat. Nem akarom észrevenni rajtuk a bűnt, mivel Isten Fiát szemlélem bennük." (Az összes hívekhez írt levél I. 143.) Mi következik ebből a papra, a gyóntatóra nézve? Az, hogy „ugyanazt a lelkületet ápoljátok 167
