Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Bolberitz Pál: A gyónás nehézségei
ameddig kenyeret szaporított és betegeket gyógyított. Am amikor a vagyonról való lemondásra és a kereszthordozásra szólított (el, a tömegek elfordultak tőle. A gyóntató pap felszentelésében nem arra kapott küldetést és felhatalmazást, hogy evilági szociális vagy magánügyeket boncolgasson vagy lelki betegségeket gyógyítson, hanem arra, hogy a „szentek egyházának" képviseletében, Isten megbízásából szembesítse a bűnbánó hívőt — bűneinek megval- lása után — azzal a természetfölötti elvárással, amivel Isten fordul feléje. A gyóntató pap a felszentelésben megkapta a Szentleiket, hogy képes legyen e karizma segítségével felismerni a gyónó Isten előtti állapotát és tudjon eligazítást nyújtani az Istennek tetsző életre. Közvetítése nem csupán a lelkivezetésben nyilvánul meg, hanem elsősorban a (eloldozásban. A (eloldozás szavai Isten irgalmas szeretetének evangéliumát hirdetik a bűnbánó egyháztag számára. E szavak az Úr Jézus kifejezett rendelése szerint hatékony szavak, vagyis „időben" is megvalósítják a kijelentés tartalmát: „Akinek feloldozást adtok, feloldozást nyer, akit nem oldoztok fel, nem nyer feloldozást" (Jn 20,23), mondja az Úr a bűnbánat szentségének alapító szavaiban. A (eloldozás szavainak isteni ereje van. Nincs olyan emberi hatalom, ami a múltat képes lenne eltörölni. Ha nem emlékezünk múltbeli vétkeinkre, botlásainkra, azok akkor is megvannak. A megtörténtet nem lehet megváltoztatni. Am Istennek van hatalma ahhoz, hogy a „múltat végképp eltörölje." A bűnbánatot tartó, bűneit megvalló feloldozást nyert; Jézus Krisztus keresztáldozatának „elégtételébe" az imádkozó, jócselekedeteket végző elégtételével bekapcsolódó gyónó Jézus érdemeire való tekintettel „új lapot kezdhet" életében. Nem létezik olyan bűn, amit az Isten iránti szeretetből fakadó bűnbánat az egyház szentségi rendjébe beleágyazva el ne törölne. A bűnbánat szentsége megadja az embernek az igazi „Lélekben való újjászületést", — ami egyébként pszichológiai szempontból is igen hasznos lehet. Az így újjászületett ember ugyanis megszabadul tudatalatti szorongásaitól és reménységgel néz a jövő, sőt az abszolút jövő felé. Nem kétséges, hogy a gyónás nehéz, mert kemény önvizsgálattal párosul és az embernek le kell győznie szégyenérzetét. Valójában minden gyónás ellen felhozott érv hátterében az húzódik meg, hogy szégyelljük magunkat a másik ember (a pap) előtt. A szégyen önmagunk előtt nem más, mint önmagunk ellen irányuló harag, mivel valamely magunk elé kitűzött elvárásnak nem tudunk eleget tenni. A mások előtti szégyen kínzó érzését még az is fokozza, hogy gyengeségünk ismertté lesz. Hiába köti a papot a gyónási titok, sok gyónó mégis úgy véli, hogy gyónása után — főleg az ismerős pap — „más szemmel" fog rá tekinteni. Ezért keres ismeretlen gyóntatót, vagy tán teljesen elhagyja a gyónást és azt mondja: „Én majd ezt az Istennel elintézem". Különösen a hatodik parancsolattal kapcsolatos bűnöket szégyelli a felnőtt ember. Haraggal fordul önmaga ellen, hogy egyébként erős akaratereje cserben hagyta az ösztönök erős késztetéseivel szemben. Nem kétséges, hogy volt (s tán van is) olyan gyóntatási gyakorlat, mely a bűnök középpontjába helyezte a hatodik parancsolat elleni vétkeket. Ez túlzás; de az is túlzás, ha ezt a témakört kiiktatjuk a bűnök sorából és egyszerűen emberi gyengeségnek nevezzük, amit nem kell meggyónni. A szégyenérzés legyőzése nem könnyű, de megvalósítható feladat, különösen ha helyes önszeretet, alázat és az Istennel való kiengesztelődés vágya ösztönzi. Az anyaszentegyház megértésre és irgalomra buzdítja gyóntatóit. Tudatosítja bennük, hogy Isten megbocsájtó szeretetének közvetítői, akik maguk is rászorulnak Isten és az egyház bűnbocsánatára. Mindig ugyanazt gyónom Főleg felnőtt korban hangzik el a lemondó csengésű kijelentés a hívek szájából: „Mindig ugyanazt gyónom, így hát nincs értelme a gyónásnak". Különösen férfiakat tart vissza a gyónástól a régi bánatima szövege: „Erősen fogadom, hogy többé nem vétkezem". Megalázó érzésnek tartják, hogy „fogadalmat tesznek" arra, hogy többé nem vétkeznek, s ez mégis újra bekövetkezik. A bánatima szövegének azt kell kifejeznie, hogy a gyónó itt és most bűnösnek vallja magát Isten és az egyház színe előtt. Ezt az állapotát elítéli, bűneit bánja és bízik Isten kegyelmében, hogy azzal együtt tud majd működni, hogy a jövőben Istennek tetszőbb életet éljen. Gyónni annyiszor lehet, ahányszor a bűnbánó lélek ezt igényli, ám az Anyaszentegyház mégis arra buzdítja híveit, hogy se túl gyakran (vö. aggályosság), se túl ritkán (vö. lelki életben való lazaság) ne gyónjanak. Hogy kinél mily gyakorisággal történjék a gyónás, azt legjobb a gyónót ismerő lelkivezetóvel való megbeszélés alapján eldönteni (később ezt esetleg valaki maga is jól meg tudja ítélni). Az Anyaszentegyház tudja, hogy egyszerre vagyunk „igazak és bűnösök" és hogy sokszor visszaesünk hibáinkba. Ezért iktatja be a szentmise elejére a közös bűnbánati imát, szorgalmazza a bűnbánati szertartásokat és ajánlja a személyes gyónást. Annyiszor járulhatnak a bűnbánat szentségéhez, ahányszor keresztségi ártatlanságunkat elveszítettük 164
