Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Széll Margit: Önismerettől a kiengesztelődés szentségéig
vállalni ezt az ugrást, az „Isten előtti pőrére vetkezettséget", annak számára az a csodálatos élmény születik, hogy Isten őt ebben az elesett állapotában is ismeri. A gyóntató egy-két jól irányzott buzdítása teszi foghatóvá ezt az élményt. Gyakorta használom azokat a biblikus képeket, melyeket már az Atyák is szívesen alkalmaztak: „Az Úr jött utánad, keresett fel téged, vett vállára és hozott ide, hogy pontosan ezt várja tőled: hitedet, bizalmadat . . ."; „Látod, bízott benned az Űr, mint a tékozló fiú atyja, aki estéről estére kiment a kertkapuhoz fiát hazavárni, s most ime itt vagy, Jézus asztalt terít most majd neked, megvendégel és Atyjának gazdagságából nem valamit, de saját magát, testét adja neked . . Az egykor bűnös de megtért asszony példájára utalva Jézust idézem: „Nézd, én sem ítéllek el, menj, de többé ne vétkezzél!" A Szentírás nyelvezetében a bűnbánatra hívás mellett erősebb karakterű a megtérésre s z ó I í t á s . Tulajdonképpen mindkét újszövetségi szó, a „metanoein" és az „episztrefein" a héber ,,sub”-ra nyúlik vissza, ami visszatérést, megtérést jelent (vő. Carlo Maria Martini: Le confessioni di Paolo, Milano 1982. 20). Az Atyák is ezt rajzolták meg és a mai lelkipásztori helyzetben is ez a fontosabb: a gyónásra felhívás mellett inkább a megtérést hangsúlyozni. így könnyebben remélhető, hogy az Úr kegyelmi erőtere felé visszafordult lélek — miután a korábbi, fent vázolt módon determinált állapotából már kilépett —, megtalálhatja azt a helyes önkifejezési formát, melyben végűi is hitelesen önmagára találhat (Flick-Alszeghy: II sacramento della riconciliazione, Torino 1976. 23.). Széli Margit ÖNISMERETTŐL A KIENGESZTELŐDÉS SZENTSÉGÉIG Önismeret — bűntudat Korunk drámai helyzetének gyökerére és egyben orvoslására már János apostol rámutatott: „Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, saját magunkat vezetjük félre és nincs bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, akkor Isten, mivel jó és igazságos, megbocsátja bűneinket" (IJn 1,8). Mivel ma a bűn és bűnözés egyre szélesebb kereteket ölt, az egyház újra felvetette a „Bűnbánat, kiengesztelődés" sürgető kérdését. Az 1983 őszén tartott Nemzetközi Püspöki Szinódu- son az atyák egyhangúlag kiemelték, hogy az egész világon, a keresztények között is, mennyire megcsappant a bűntudat. II. János Pál pápa a szinódus lényegét összefoglalva 1984. december 2-án kiadott „KIENGESZTELÉSRŐL ÉS BONBÁNATRÓL" szóló apostoli buzdításában a „lelkiismeret anesztéziájáról" szól és vázolja „az ember drámáját, . . .mely bábeli jelleget ölt. Korunk közösségi és személyes problémáit csak horizontális szinten veszik figyelembe mind a munkában, mind a társadalom életében, és elfelejtik a vertikális vonatkozást, azaz elfordulnak a Teremtőtől, az Úrtól, aki az ember végső célja". Ratzinger bíboros már az 1978-ban kiadott nagyböjti körlevelében korunk „ártatlansági őrületének" veszélyére intett. Albert G ö r r e s pszichiáter a müncheni Német Katolikus Napokon (1984. július 6.) tartott előadásában (melynek előzetes összefoglalását az Internationale kath. Zeitschrift 1984/5. száma közli „Schuld und Schuldgefühle" címmel) az okokat kutatva kérdezi: „Vajon igaz-e, hogy megszűnt a bűntudat, a jó és rossz már nem érdekli az embereket?” — Sok pszichológus valóban nem bánja, hogy a „bűntudat” eltűnőben van, szerintük ugyanis az felesleges, káros, semmit sem tesz jóvá, agresszívvá vagy depresszívvé alakítja az embert. A kérdés megoldása azonban nem ilyen egyszerű. Először is a bűntudat csökkenésével (vagy csökkentésével) a rossz egyre szabadabban terjed, a gátlástalanok száma növekedik. A bűntudat kiiktatásával a szorongok és az aggályosok száma sem fogyott, sőt az utóbbi időben inkább növekedett. Az alapprobléma az, hogy nem tisztáztuk, hol, milyen „bűntudatról" beszélünk. A köztudatban, de a lélektani, jogi és vallási területen még a szakemberek sem ugyanarról a bűntudatról szólnak. Végül hozzá kell tennünk, hogy a világjelenség drámaisága sem egyoldalú, amint azt a pápa a továbbiakban kifejti: „Szorongás és remény jellemzi világunkat, a legkülönbözőbb ellentétek osztják meg az emberiséget . . . Elnyomást szenved a személy és közösségek szabadsága, megtapasztalhatok a faji, kulturális és vallási megkülönböztetések, terjed az erőszak, a kínzások, terrorizmus és kizsákmányolás ... De aki éles szemmel figyeli a világot, az észreveszi, hogy a jóakaraté emberekben és a keresztényekben ... ott él a kiengesz- telődés vágya is, igyekeznek eltüntetni a szakadásokat . . . helyreállítani az egységet. Társadal155
