Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 3. szám - Gánóczy Sándor: A békülés szentsége

újra az eucharisztiához bocsássanak".11 A ,,pax cum ecclesia" itt még konkrét valóság és a bé- külésre vágyó hívő ezen az úton számíthat a „pax cum Deo" elnyerésére. Ciprián ebben az értelemben írja: „accepta pace recipere spiritum Patris”.12 A megtért bűnös többé nem árva, hanem önnön szemében is Isten megbékített gyermeke. „Pax cum semetipso"-t élvez.

De ki oldozza őt (el? Elsősorban a püspök. Végső szükség esetén azonban, amikor pl. a helyi egyház főlelelősét nem lehet elérni, egy diakónus is véget vethet a kiközösítésnek.13 A további fejlődés során, amelynek folyamán az egyházi „reconciliatio” szentségi jellege csak lassan kristályosodik ki, Keleten és Nyugaton különböző gyakorlatok jutnak érvényre. Közös nevezőjük főleg abban áll, hogy a bűnbánat egyéni vetületét és lélekorvoslási jelentőségét fontosnak tartják; e szemlélet jó ideig gátolja a folyamat egyoldalúan jogi és kazuisztikus értelmezését.

Keleten elterjed a már Alexandriai Kelemennél és Origenesznél uralkodó meggyőződés, hogy a békülés és a lelki előrejutás lényegében a Szentlélek műve. Azok közvetítik ezt tehát a legjobban, akik maguk is a Lélek szerint élnek, lelki emberek, pneumatikusok, s akikben ezért kiteljesedik a tanácsadás és a lelki vezetés karizmája. A lelki élet ilyen mesterei nemcsak „szakemberek" az önnevelés és a nevelés módszereiben, mint az pl. a Zen-buddhizmusnál ismeretes, nemcsak elmélkedés-tanárok, mintegy jógik, akik ismerik a testi-lelki egyensúly titkait. Döntő náluk a meggyőződés, hogy ők Krisztus követői, Isten szolgái és a Szentlélek közvetítői az üdvösség felfelé vezető ösvényén. A keleti szerzetesek kezdettől fogva mintegy hivatásos pneumatikusoknak tartják magukat (a magyar „lelkész" szó így is értelmezhető). Ilyen minőségben kínálnak, főleg Pachómiusz és Nagy Szent Vazul nyomdokait követve, elsősorban lelki gyógyulást, felépülést embertársaiknak. A feloldozás kimondottan egyházközösségi aktusa kevésbé érdekli őket. Másrészt azonban megtörténik, hogy a lelki orvos annyira tevékeny a békülés elősegítésében, hogy nem tartja illetéktelennek magát egy feloldozó kijelentés kimondására, mintegy koronát téve a kiengesztelődés folyamatára. A Vili. és a XIII. század között sokszor elmosódik a határ a püspök, ill. a pap (a „presbyteros") feloldozási hatalma és a gyakran nem-pap szerzetes lélekorvosló gyakorlata között. Ez a jog csak a XIII. században lesz vita tárgyává és nyer világosabb megfogalmazást a kizárólagosság értelmében.14

Nyugaton a kora középkorban virágzik' a laikusoknak tett bűnvallomás, gyónás szokása. A „lelkiatya" szerepét úgyszólván egy „lelkitestvér" tölti be, — legalábbis alkalmasint. Ebben az időben és az akkori életfelfogás szerint annyira fontosnak tartják a lelkiismeret megnyílását és az annak megfelelő önvádolást, hogy amellett a feloldozás és az elégtétel másodlagos helyre szorult. Leegyszerűsítve talán így fogalmazhatnánk meg ennek a gyakorlatnak alapvető elméletét: Ha nem találsz megfelelő papot, szabad, sőt — egyesek szerint — köteles is vagy egy hívőtársadnak gyónni, hogy biztos lehess bánatod őszinteségében, következőleg Isten bocsánatában! Nagy Szent Albert odáig megy el, hogy az ilyen szükség-gyónásnak egyházi és szentségi jelleget tulajdonít.'5

Ez a gyakorlat a korai középkorban — mint rendkívüli kiengesztelődési lehetőség — párhuzamosan kísérte a papnál végzett és szentségi (eloldozással egybekötött rendes gyakorlatot. Később visszafejlődött. Luther Márton később egy hasonló gyakorlatnak adott teológiai megalapozást, amikor kijelentette: a keresztség szentsége közös papság részeseivé tesz minden egyes hívőt (vö. 1 Pt 2,5.9), ez pedig jogosít Isten bocsánatának közvetítésére; mindenki békíthet Krisztus nevében mindenkit. A Trentói zsinat az ilyen elgondolás anarchikus következményeire gondolt s ezért a következő dogmatikus kijelentést tette: „Nem minden hívó bír megkülönböztetés nélkül" a feloldozás jogával, hatalmával, hanem csakis a püspökök és a papok (DS 1684; 1 710). Az indok: a bűnbánat szentsége a feloldozótói „mintegy bírói ténykedést" követel: „ad instar actus judicialis" (DS 1685; 1709), amely ténykedésre a Mt 18,18 és Jn 20,23 alapján kizárólag a papok kaptak felhatalmazást, nem pedig az összes hívő (DS 1710). Exegeti- kus problémákra nem utal a zsinat. Mármost lehet a pap így felfogott, mintegy „bírói" működését legalista módon értelmezni és a gyóntatást egy törvényszéki tárgyalás, ill. ítélethirdetés mintájára végezni. A Trentói zsinat alapvető szándéka azonban biztosan más volt: a kontárkodást és a felületességet akarta meggátolni a szentség kiszolgáltatásában. Nem felelőtlen elnézésről van itt szó, hanem felelősségteljes oda-nézésről, amely a baj tünetei mögött annak okait és körülményeit keresi. Csak így közvetítheti a szentség kiszolgáltatója valóban azt, amit Isten maga kínál: gyökeres megbékülést és maradandó békességet. Azonkívül így lesz a gyónó békülési törekvése valóban élő h i t aktusa, s egyben lélektanilag hasznos haladás. Hiszen csak a békétlenség gyökereinek pontos megítélésétől és azoknak hívő elítélésétől lehet valóságos megbékélést várni.

A trentói tanítás persze óriási minőségi követelményeket von maga után a közvetítővel szemben. Komoly elbírálás alapos beszélgetés, párbeszéd nélkül alig képzelhető el. Tömeggyóntatásoknál különösen nehéz. Ahhoz, hogy — amint a II. Vatikáni zsinat előírja — minden liturgiái aktusban, így a szentségi békülésben is, a hívek „tudatosan, tevékenyen, lelki haszonnal vegyenek részt", hogy „a c tuosa participatio" jöjjön létre (SC 11; 21 /2;

149