Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Gánóczy Sándor: A békülés szentsége
ilyen értelemben szerepel; inkább azt jelzi, Hogy a János-evangélium záradéka a Szentlélek ajándékának kiáradását is kifejezetten leirja és ezzel mintegy „arccal az egyház jövője felé" fejeződik be. Tamás apostol hitvallása csak fokozza ezt a hatást. — 2. Vő. Előd I.; Katolikus Dogmatika, Budapest, 1978. 578—9. A iános-evangélium 20. fejezetében természetesen nem „tizenkét”, hanem csak tíz apostol szerepel, Júdás és Tamás nincsenek jelen. Ez a skematizáló szóhasználat azonban már Szent Pálnál kezdődik (vő. 1Kor 15,5, ahol tizenkettőről van szó, holott legföljebb tizenegy volt jelen). — 3. Érdekes kísérlet: Izajás „Jahvé szolgájának" szövegeinek és az arám „talja"' szónak egybekapcsolása. Izajás a szenvedő szolgáról beszél, arám fordításban a „szolga" (talja') két, sót három értelmű: jelenthet nemcsak szolgát, hanem fiúgyereket is (nőnemű formában a Márk evangéliumából mindnyájan ismerjük a szót: „Talita kum!" Mk 5,41), sót bárányt is (lásd az angol „kid" szó értelmét, amely gyermeket és kecskegidát egyaránt jelent; a magyar „kölyök" szó is hasonlóan többértelmű). Eszerint Keresztelő János „eredetileg" azt mondta volna: „íme az Isten Szolgája” és az arám kifejezés később kapta meg az egyházi reflexióban (Iz 53 szövegével összevetve) a Bárány értelmet. A rekonstrukció nem teljesen meggyőző; az irodalomban legtöbben „túlhaladottnak" tekintik. Vö. R. Schnackenburg, Das Johannesevangelium, Freiburg—Basel—Wien (Herder), I (1965) 286. — 4. Nem zárjuk ki, hogy maguk az evangéliumok közvetett módon keletkezésük korának egyházi életét tükrözzék; így például Mt 18,18 feltétlenül a bűnbocsánat korabeli egyházi gyakorlatát is valami módon kifejezi. Az evangéliumok azonban aligha képesek efféle kérdésekről pontos képet nyújtani, mert érdeklődésük homlokterében nem ilyen témák állnak. — 5. Az irat vége levélszerűen végződik, de eleje semmiképpen sem tükrözi az ókori levél vagy az apostoli levelek stílusát. Ugyanakkor — egy elvontabb színvonalon — sok szempontból tovább fejtegeti a János evangélium anyagát, annak sajátos kifejezéseit és stílusát követve. — 6. Ez egyébként mind a három János-levélről elmondható, mint az a minimum, amiben a mai biblikus irodalom lényegében egyet ért. A szerzőség kérdése viszont mind az evangélium, mind a levelek esetében ma bonyolultabbnak tűnik, mint valaha. — 7. Lásd a szöveget Vanyó László új magyar fordításában: Vértanúakták és szenvedéstörténetek, Ókeresztény írók, 7. köt., Budapest 1984, 50—51. Vanyó jegyzete szerint „Polükarposz imája feltehetően liturgikus ima eredetileg, az eukarisztikus anaphorát halála előtt élete felajánlásaként mondja el" (uo. 383, 15. jegyzet). — 8. Vö. Mt 12,32 és Mk 3,29. — 9. A vers értelmezéséről meglehetős kiterjedésű irodalom található. Tömör összefoglalást R. E. Brown kommentárja ad (The Epistles of John: Anchor Bible 30, Garden City, N. Y., 1982, 612—619.) Brown maga is úgy gondolja, hogy a „halálthozó" bűn a személy belső magatartására vonatkozik. Magyarázatát azonban összekapcsolja a „jánosi közösségről" alkotott egyéni feltételezéseivel, amelyek szerint a „halálthozó bűn" elkövetői azok lennének, akik a közösségből időközben elszakadtak („the secessionists"). A szöveg azonban ezt aligha támogatja: „ha valaki látja, hogy testvére..." — ez a stílus nem vonatkozhat csoportos elszakadásra, skizmatikusokra. Mégis értékes utalást tartalmaz Brown magyarázata, mert rámutat arra, hogy a „halálthozó" bűn elkövetője ugyanabba a helyzetbe kerül, mint a világ, amelyért Krisztus sem imádkozik (uo. 636—7). Vö. a cikk végén utalásunkat Krisztus imádságára és a búcsúbeszédekre. — 10. J. Feiner—M. Löhrer, Mysterium Salutis, Zürich—Einsiedeln—Köln, V. köt. (1976 448—449. — 11. Die Johannesbriefe, Freiburg—Basel—Wien (1965) 276. Gánóczy Sándor A BÉKOLÉS SZENTSÉGE Ez a tanulmány teológiai kísérlet kíván lenni a bűnbánat szentségének pozitív értelmezésére. Természetesen nem téveszti szem elől negatív elemeit sem: a bűn bánását, a tőredelmet, az engesztelési; a hangsúlyt azonban arra a békességre helyezi, amely a szentségi békülés végcélja. Ebben követi a nyugati teológia első századaiban kialakult gondolatot: a „pax cum Deo" (béke Istennel), a „pax cum Ecclesia" (megbékélés az egyházzal) révén jön létre;1 ehhez hozzátesz még egy „modern" szempontot is: „pax cum semetipso” (béke önmagunkkal). Kísérletem abból a feltevésből indul ki, hogy ez a szentség építő módon arra a háromdimenziós békességre irányul, amelyből — a Trentói zsinat szavaival élve —, a „conscientiae pax ac sereni- tas" (a lelkiismeret békéje és derűje) semmiképpen sem hiányozhat (DS 1674). Különösen a mai lelkipásztor szemszögéből fontos ez, hiszen légiónyi a hívek száma, akik egy lelkileg és lélektanilag romboló környezet áldozatai és így nem csupán saját hibájukból élnek benső békétlen144
