Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 3. szám - Gánóczy Sándor: A békülés szentsége

ségben. Ebben a kontextusban szeretném a „békülés szentségét" előbb Isten, aztán a hivő és végül a közvetítő szempontjából átgondolni.

1. Isten már az Ószövetség bűnbánat-, ill. megtérésteológiája keretében mint hatalom jelenik meg, amely teremtő és szabaditó módon „építi” az embert. Ahol 0 a nép felé fordul, feléje képes fordulni a nép (1 Kir 18,37; Iz 44,22; Jer 24,7; Jo 2,12), s a nép kötelékében minden egyes „szív", azaz a személyiség gondolkodó, akaró, érző központja.2 Jáhve az egész szivet érinti (IKir 8,48; Jer 24,7), azt „vezeti haza" (Jer 34,6), azon változtat, azt újítja meg az üdvösség idején és párosítja egy „új lélekkel" (Ez 11,19). Főként úgy teszi ezt, hogy „önnön lelkét" árasztja a megtérő emberbe (Ez 36,27). Új szív és új lélek nélkül nincs új Szövetség, jövőt ígérő és hozó kapcsolat Isten és ember között a kölcsönös bizalom jegyében (vö. Oz 2,18—25). Ez a cél. Feléje vezet az út, vissza a száműzetésből az otthonba, a pusztán keresztül, de a boldogság felé (Iz 40,3—11; vö. Mt 3,3). Mint pásztor vezeti Isten a népet, de minden egyes hívő is járatos kíván lenni az Úr útitervében (vö. Iz 58,2). így kerül a hivő valóban a „békesség ú t j á r a" (Iz 59,8; vö. Lk 1,79), — sokszor persze a bűnbánat fájdalmas állomása után. A héber szó „sub” (megtérés) már csírájában tartalmazza ezt a pozitív, építő értelmet: azért, mert Isten felé fordul a hívő, fordul el a rossztól, azért mert Flozzá tér haza, tér el a bűn ösvényétől. A Jáhve-adta „salóm" a „sub" célja, az a békesség, amely csak Vele lehetséges és amely az emberszív mélyében, túl a merő jogi viszonyokon, ver gyökeret. Nem epizódszerű jó-érzés ez a békesség, hanem életre szóló, élettervet hordozó, egyben evilági és hitbeli adottság. Ezt ígéri a napjainkban használatos feloldozási rítus zárómondata: „Az Úr megbocsátotta bűneidet. Menj békében!"

Az Újszövetség újdonsága ezen a téren is Jézus sajátos igehirdetésében gyökerezik. A megtérésnek, amelyre O szólít fel, indoka a hit az Evangéliumban, azaz az „utolsó idők" jóhírében. Ennek a hitnek aktusait az Isten uralmának közelsége váltja ki, nem pedig a rettegés az isteni Bíró büntetésétől, mint ahogy azt Keresztelő János hangoztatta (Mt 3,10—12). Nem a fenyegetés, hanem a békülés ajánlata a döntő. Ez indítja a hívőt megtérésre, „szívbeli" átállásra, metanoiara. Ez fordítja őt a közeledő Isten felé úgy, hogy a rossztól csak elfordulni tud. Az evangéliumi igenlés túlhat a merő bűntudat nemleges magatartásán. A horizont: az újra lehetséges, jövendő békesség. Ebben az összefüggésben sokat mond a jézusi szó: „Bátorság, fiam, bocsánatot nyertek bűneid!", — mire testi gyógyulás következik: a béna saját lábán megy haza (Mt 9,2—7). Szintúgy a példabeszéd a tékozló fiúról, ahol a puszta bocsánat reményét felülmúlja az a tény, hogy a megbocsátó atya hazatérő fia elé siet és tiszteletére ünnepet rendez (Lk 15,20—24).

Az az Isten, aki így nyilatkozik meg, nem számító, jogot joggal egyeztető valaki, hanem az, aki Pál apostol szerint Krisztusban Krisztusért „lemondott arról, hogy beszámítsa bűneinket" (2Kor 5,19) és felszabadított minket a Törvény rideg betűszerűsége alól (vö. Róm 7,6—7; Ef 2,15). A Törvény önmagában nem üdvözít, megtartása nem elég az emberszív megbékéléséhez. Szilárd alapot kap azonban a békesség ott, ahol a Törvény helyét egy élő személy, Krisztus foglalja el: „ű a mi b é k e s s é g ü n k” (Ef 2,14). Érdekes, hogy az Apostol — már Krisztus megváltó tette szintjén — őrizkedik attól, hogy a halál negatívumát az élet pozitívumától elkülönítve említse; a megigazulás nemcsak szabadulás a bűntől a kereszt jegyében, hanem kibékülés is Krisztus „élete által" (Róm 5,10). Az Űr kereszthalála, magában véve, még értelmezhető mint egy önfeláldozó tett, amellyel a Bűntelen a világ bűneiért esedékes büntetést magára vállalja. De a Keresztrefeszített élete, amely átment a halálon az örökkévalóság végtelenségébe, minden szempontból túlszárnyalja a Törvényt, még ha nem is semmisíti meg. Ebből a szemszögből nézve érthető, hogy Pál Istent sohasem nevezi a Törvény Istenének, nemegyszer azonban a „békesség Istenének" és „Urának", aki békét ad és úgy „szenteli meg teljesen" a hívőket (1Tesz 5,23; 2Tesz 3,16; vö. 1Kor 14,33; Róm 16,20).

A jánosi hagyomány tágítja még ezt a távlatot, amennyiben a békítő Jézust az Atyával és a Szentlélekkel együttműködve írja le. Az ö nevében küldi az Atya a Szentlelket mint Parakle- tos-t, Segítőt (Jn 14,26) és így indokolt a kijelentés: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek" (Jn 14,27). Az átfogó, minden egyebet magában foglaló valóság: ez az Istentől jövő és Hozzá vezető pax. Ezt a békét Krisztusban leli meg az ember megtestesült formában (vö. Jn 16,33); az általa küldött Lélek pedig közvetíti minden idő minden emberének. Ennek a békességnek légkörében és annak pneumatikus energiájából következik minden bűnbocsátó aktus a tanítványok körében is. Jn 20,19—20 ugyan köszöntésként adja Jézus ajkára kétszer is: „Békesség veletek!", de talán e fogalom teológiai összefüggése megengedi, hogy mélyebb értelemben vegyük és összeolvassuk azzal, ami azután következik: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. (. . .) Vegyétek a Szentleiket. Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyert, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad" (Jn 20,21—22).

Ez a mondat egy húsvét utáni közösség praxisát tükrözi ugyan vissza, de nem jöhetett volna létre, ha nem Jézus húsvételőtti gyakorlata és utasítása állt volna mögötte. így jogos az egyház hagyományos véleménye, miszerint ez a mondat alapozza meg a bűnbánat szentségét is.

145