Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Farkasfalvy Dénes: Szentségi bűnbocsánat a János evangéliumban (Jn 20,22-23)
zus művének csúcseseményére irányul, ahol a víz, a vér és a Lélek együttesen viszik végbe — éspedig világméretekben — a bűn egyeduralmának megsemmisítését. Az apostolok küldetése húsvét esteién ennek a műnek szétosztását, térben és időben való megjelenítését hirdeti meg. Az egyház szentségi élete — Krisztus megváltó művének oldaláról szemlélve — a kereszten születik meg: ez valóban így igaz; az egyház, mint új Éva, Krisztus megnyíló oldalából születik, a vér és víz patakja a szentségeket jelképezi. A történelmi megvalósulás szempontjából nézve azonban az egyház Húsvét esteién kapja meg azt az „útitarisznyát", amivel Jézus útra bocsátja, hogy a megváltás szerezte békét — békét Istennel, önmagunkkal és az embertársakkal — kiossza, szétossza, megvalósítsa. A bűnbocsátó hatalom használata az első János-levél szerint. A János-evangélium maga nem nyújt felvilágosítást arról, hogy az egyházon belül a bűnbocsátó hatalom gyakorlásának milyen formái voltak. Erre az evangélium, mint műfaj aligha ad lehetőséget.4 Az ún. első János-levél azonban, amelyet sokan az evangélium kísérőiratának tartanak5 és keletkezését tekintve a János- evangéliummal mindenképpen szoros kapcsolatban áll,6 meglehetős fényt vet arra az egyházi háttérre, amelyet a János-evangélium feltételez, és amely számára Íródott. Ez az irat a bűnbocsánat gyakorlását tekintve is sokban kommentárt ad az evangélium fentebb vizsgált szövegeihez. 1Jn első olvasásra azt a benyomást kelti, hogy a keresztényektől igen magas erkölcsi színvonalat követel meg. A hívő tulajdonképpen „nem vétkezhet", hiszen hite — mai szóval élve — olyan elkötelezettséget jelent, amely abszolút, megalkuvást nem ismer: „aki Istentől született, nem követ el bűnt . . . nem vétkezhet, mert Istentől született” (3,9, vö. 5,18). Ez a radikális elkülönülés a hit és a bűn világa között mégsem zárja ki a bűn problémáját a keresztény közösségen belül. Vagyis gyakorlatilag ez a magas erkölcsi követelmény, mint eszmény tökéletlenül és csetlés-botlás, sőt esetleg helyenként botrányos események közepette valósul csak meg. Az irat ismeri a bűn problémáját az Isten gyermekei között, ahogy erre egy sereg kifejezés ismét és ismét utal: „ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, önmagunkat csaljuk meg" (1,8), „ne vétkezzetek” (2,1), „bocsánatot nyertek" (2,12), „ha vádol a szívünk" (3,16), „ha látja valaki, hogy testvére vétkezik" (5,16). Hogyan „oldja meg” a János-levélben szereplő egyházi közösség a bűn problémáját? Nem várhatjuk a levéltől, hogy a bűnbánati gyakorlatról rövid utalásokon túlmenve beszéljen: irodalmi műfaja nem olyan, hogy benne a vallásgyakorlati formák leírását találhatnánk. De a mellékes megjegyzések és szűkszavú utalások is értékes anyagot szolgáltatnak. Ezeket így foglalhatnánk össze. a) A „világ bűnét elvevő Bárány" teológiája fontos pontja a levélnek. A „bárány szó ugyan nem szerepel, de itt is Krisztus mint áldozat jelenik meg, akinek vére megtisztít (most: jelenidőben!) minden bűntől" (1,7). Ha „valaki vétkezik", Jézus, mint „Szószóló" (Paraklétosz — ugyanaz a szó, ami az evangéliumban a Szentlelket ábrázolja) és mint „bűneinkért adott áldozat" megtisztít minket. Ez az áldozat az „egész világ bűneiért" engesztelést nyújt (2,1—2). A •bűnbocsánat forrása tehát térben és időben kimeríthetetlen. A bűnbocsánat volt Krisztus jövetelének célja: „ő azért jelent meg, hogy elvegye bűneinket” (3,5). A levél tehát, akárcsak az evangélium, a bűnbocsánat megszerzésében Jézus életének és halálának alapvető feladatát látja. b) A bűnbocsánat elnyerésének módja elsősorban „imádság". A szót azért tesszük idézőjelbe, mert úgy tűnik, hogy különleges értelme van. Semmiképpen sem jelent kizárólagos magánimát. A saját vétkünk megbocsátását kérő imádság esetében gondolhatunk talán „belső aktusra"; 3,20—22 magyarázható úgy, mint a lelkiismeret imádságban való megtisztítása: „ha vádol szívünk ... ha szívünk nem vádol . . . bármit kérünk, megkapjuk". Amikor azonban a mások vétkéért való imádságról van szó, a jánosi szöveg új arculatot kap. c) Feltehetően a „testvéri feddés" gyakorlatával is összekapcsolódik az a gond, ami a levél szerint kell, hogy a keresztényt mások vétkei láttán eltöltse: „ha valaki látja, hogy testvére vétkezik . . . könyörögjön érte”. A szöveg ugyan egyes számot használ, mégsem valószínű, hogy a szerző magánimáról beszél. Inkább kell gondolnunk a közösségben végbemenő könyörgésekre, amelyek szövegét gyakran egyéni élmény és sugalmazás alapján, rendszerint spontán módon állították össze a résztvevők. Szent Pál levelei erre a feltevésre elég alapot szolgáltatnak (pl. 1Kor 14,26; Fii 4,6; vö. Kol 3,16; Ef 5,19 stb.). Ugyancsak gondolhatunk olyan — valamivel későbbi — szövegekre, mint Szent Polikárp vértanúságának története, amelyben a vértanú imája a máglyán a püspök szabadon fogalmazott eucharisztikus imádságának stílusát tükrözi. A bűnök bocsánatát kérő imádság mögött tehát joggal feltételezünk liturgikus, vagyis az egyház nevében elmondott könyörgést. d) így jobban érthető az a megkülönböztetés is, amit a János-levél nagyon homályos nyelvezettel — azt mondhatnánk, hogy a teológiai szaknyelv hiányával küszködve — ad elő. A „halálthozó" és „nem halálthozó" bűn megkülönböztetéséről van szó. Semmiképpen sem a mai „halálos" és „bocsánatos” bűn közötti különbségtételt jelenti. Egyesek a 142
