Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Farkasfalvy Dénes: Szentségi bűnbocsánat a János evangéliumban (Jn 20,22-23)
hittagadásra vagy a „Szentlélek elleni" bűnre* látnak itt utalást. Sokkal valószínűbb azonban arra következtetnünk, hogy a közösségben végzett bűnbocsátó imát abban az esetben tiltja az apostoli irat, ha megátalkodott eltévelyedőről van szó, mai nyelven: ha a bűnös maga sem bánatot, sem megtérést nem mutat, vagyis igazában a keresztény közösségbe való „visszatérés" szándékát nem tanúsítja. Az ilyen tehát gyökeresen kitépte magát az isteni élet közösségéből és ezért mondható, hogy „pros thanaton" (ad mortem: halálba hulló módon, tehát „halálthozó" vétekkel) vétkezett. Az egyházi közösség bűnbocsátást kérő imája csak akkor „adja vissza az életet" (ez már meglehetősen pontos kifejezés, amely tin 5,16-ban a keresztség után elkövetett súlyos bűnök eltörlését jelenti!), ha a vétkes ember visszafogadását maga is kívánja, kéri/-Aki a bűnbánat szentségének korakeresztény történetéről tájékozódik,10 a fenti „rekonstrukcióban" felfedezi az egyházi bűnbocsátó hatalom gyakorlásának egy primitív — a jánosi háttérben általunk egyébként csak fogyatékosán ismert — formáját. Mint tudjuk, az ősegyház a bűnbocsánatot hosszú időn át a „kizárás/visszavétel" skémája szerint kezelte. Az itt adott magyarázat mellett azonban nemcsak ez a történeti érv szól, nem is annyira a mai gyakorlattal könnyen megtalálható kapcsolat, hanem főképp az a tény is, hogy a jánosi gondolatvilág egészét egységbe állítja, annak elemeit mint összefüggő és összegezhető tételeket mutatja be. Ami a szövegekből kétségtelenül nem tűnik ki világosan, az az ún. hierarchikus szempont. Vajon a jánosi elképzelés szerint „a közösség bármelyik tagja" végezte volna ezt az imát, amely „visszaadja az életet"? Schnackenburg nagytekintélyű kommentárja ilyen értelemben beszél," de megfelelő átgondolás nélkül. Egyáltalán milyen szerepet játszik a „hierarchikus" vezetés a jánosi levelekben? Vajon nem kellene-e előbb azt a tényt kiértékelni, hogy általában nincs bennük szó diákonusokról, presbyterekről vagy elöljárókról (püspökökről). Illetőleg csak egyetlen tekintélyt állít elénk ismét és ismét mind a három levél: a szerzőjét, ö az, aki a második és harmadik levélben „presbyternek" nevezi magát, és mind a három levélben a címzetteket rendszeresen mint „gyermekeit" szólítja meg. Azt is mondhatnánk, hogy egy különlegesen magas atyai tekintéllyel mindenkit ugyanazon a színvonalon kezel. Ez azonban aligha jelenti azt, hogy a „gyermekek" szemszögéből is mindenki ennyire egy színvonalon tudná magát. — A harmadik levélben éppen ellenkező utalások jelennek meg: egyáltalán nem az a benyomásunk, hogy Gájusz, akinek a levél szól és csak rajta keresztül az egész közösségnek, csak egy hívő volna a sok közül, minden különleges feladat, felelősség és felhatalmazás nélkül. E kérdés nyilván több meggondolást és figyelmet érdemelne, mint amennyire itt sor kerülhet. Csupán a teljesség kedvéért kell megjegyeznünk, hogy a jánosi iratok „bűnbocsátó" gyakorlata is egy szervezettel bíró egyház imádságos-liturgikus aktusaiból áll, amely felelős vezetőkkel rendelkezik, a bűnbocsánat gyakorlásában döntéseket hoz (legalábbis el kell dönteniük: kire terjesszék ki a bűnbocsátó imát és kinek az esetében tagadják meg) s ezeket az apostoli tekintély felügyelete alatt rendezetten hajtja végre. Vajon a fenti meggondolások csak történeti szempontból jelentősek? Nem gondolnánk. Két rövid pontban szeretnénk az aktuális szempontokra rámutatni: 1. A kötő-oldó vagy megbocsátó-megtartó „hatalom" nem ad jogot a bűnök fölötti egyházi „basáskodáshoz". Nem mintha a teológia a bűnbánat szentségét valaha is így kezelte volna. Azt azonban aligha tagadhatjuk, hogy a gyóntató pap „ítélkező" vagy „bírói" szerepének egyoldalú hangsúlyozása — ami a Trident utáni teológiai kézikönyvekben általános — ilyen ferdeségekre könnyen alkalmat adott. A jánosi írások minden bizonnyal segítséget nyújtanak a gyóntató pap lelkiségének helyes alakítására és nevelésére. A fentiekből látjuk: a szentségi bűnbocsánatban az „egyházi közösség imájának, végső soron Krisztus imájának hatalmáról" van szó. Gondolnunk kell itt a „búcsúbeszédek" hosszú és mélyértelmű részeire is, amelyek arra tanítanak, hogy bármit kérünk az Atyától, megkapjuk, hiszen a Fiú által kérünk mindent, és mert magunk is fiák vagyunk. 2. A bánat és bocsánat harca a bűnnel, az egyházi tekintély harca a széthúzással, s ugyanakkor egyrészt a bűn bagatellizálása, másrészt erejének eltúlzása elleni küzdelmünk állandó része marad az egyházi életnek, de mindig új és új formákat kíván. A bűnbocsátó hatalom szentségi gyakorlatának hosszú és nagyon is változatos története arra int, hogy ne legyünk túl magabiztosak egy bizonyos hagyományosnak hitt gyakorlat értékelésében, de ugyanakkor ne váljunk határozatlanná és ne hagyjuk híveinket részletes és határozott irányítás nélkül. Arra van tehát szükségünk, hogy pasztorális tapasztalat, bölcsesség és bátorság vezessen azon az úton, amit a fentiekben a biblikus-dogmatikus elemzés éppen csak elkezdett. Jegyzetek: 1.- A kifejezés A. Cassien, görögkeleti teológustól származik (La Pentecóte Johannique, Valence 1939). Talán kifogásolható, ha úgy értjük, mintha in az Apostolok Cselekedetének Pünkösdjét próbálná helyettesíteni vagy félretenni. De az irodalomban nem 143
