Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 3. szám - Farkasfalvy Dénes: Szentségi bűnbocsánat a János evangéliumban (Jn 20,22-23)

apostolaiban marad. A második, a hét záróeseménye a Tamásnak adott bizonyíték, amely nyomán Krisztus feltámadásának hite Krisztus istenségének megvallásává emelkedik: „én Uram és én Istenem" (20,28). Az első hét csúcspontjai előremutatnak, a Bárány áldozatára, akinek csontját nem törik meg (vő. 20,37); az eljövendő órára, amelyre Jézus a már most mellette álló „Asz- szonyt" figyelmezteti (vő. 2,4 és 19,26—27 összefüggéseit). A föltámadást követő hét viszont visszafelé utalva tekint ugyanerre az eseményre és órára, amelyben Jézus a kereszten felmagasztosulva („felemeltetve" a szó fizikai és lelki értelmében egyaránt) életforrássá, kiömlő víz és vér forrássá vált (vö. 19,34), azt az oldalsebet kapta, amelyet érintve Tamásból felbuzog Krisztus istenségének megvallása. Ennek az oldalsebnek az első jánosi levél adta a legrégebbi magyarázatot. Függetlenül attól, hogy az evangélium és Un szerzőségét hogyan tárgyaljuk vagy döntjük el, IJn 5,7 a Jn 19,34 legősibb magyarázata és kétségtelenül ugyanabból a teológiai és irodalmi miliőből származik, mint Szent János evangéliuma: „Hárman tanúskodnak: a Lélek, a víz és a vér, és ez a három egy". Ez a hármas egység megnyilatkozik már a kereszthalál jelenetében, mert mielőtt átszúrták oldalát, „átadta nekik a Lelket". Nem egyszerűen „kilehelte lelkét" (aphéken to pneuma: Mt 27,50), hanem „átadta" (paredóken). Vagyis: a jánosi szimbólumlátás bele van ágyazva már az elbeszélésbe, és nemcsak a jánosi levél utólagos belemagyarázása. De az evangélium szövege többet mond: Jézus utolsó lehelete, amely „átadja a Lelket", az első Húsvét esteién éri el az apostolokat; Jézus halandó életének utolsó és feltámadt életének első lehelete között szoros a folytonosság: a Lelket adja át, amelyet most az apostolok végre képesek átvenni.

Az összefüggések még tovább vezetnek. A föltámadt Jézus mindkét megjelenése az ismert zsidó köszöntéssel kezdődik: Békesség veletek! A Lélek átadása előtt ezt a köszöntést Jézus megismétli. Itt nem banális udvariassági formáról van szó, hanem az ígért békesség eljöveteléről: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek . . . Elmegyek, de majd visszajövök" (14,27—28). A visszajövetel a béke és öröm jegyében történik. A szavak itt mély értelmet takarnak: a béke és öröm nem pusztán emberi tartalmú, hanem az Istennel való közösség megtalálásának élményéből fakad. A béke meghirdetését követi a Lélek átadása és a bűnbocsátás hatalmának és feladatának átruházása az apostolokra. Ahogy a búcsúbeszédek is egyszerre vetítették előre az apostoli küldetést és a Vigasztaló Lélek jövetelét (pl. 15,26—27) most is a Lélek átadását a küldetésre felhatalmazó szavak előzik meg: „Ahogy engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. E szavak után rájuk lehelt. . (20,21). Ez a béke és öröm nemcsak a tizenegynek szól, ennek szétsugározására, elterjesztésére kapják a küldetést. A bűnbocsátó hatalom abban az összefüggésben kapja meg értelmét.

Az apostoli hatalom a bűnbocsánatra Jn 20 szerint. A fenti vizsgálódás két dologra világít rá. Először: a feltámadt Jézus húsvét esti megjelenése teljesen át van hatva a bűnbocsánat gondolatával; az Istennel való béke ajándéka, a keresztáldozatból ránk áradó Lélek, majd a tanítványoknak adott küldetés — ezek mind az ember megtisztulását, felemelését és átalakulását — a bűnbocsánatnak ilyen teljességgel való létrejöttét — célozzák. Másodszor: a bűnbocsánat hatalmának és feladatának megjelenése nem valami meglepő újdonság, amiről az evangélium eddig semmit vagy szinte semmit sem szólt, hanem egy olyan program végső kicsengése, amely már az evangélium elején (a bevezető első hét elején) ünnepélyes meghirdetést nyert: „Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét".

Ez röviden annyit jelent, hogy a jánosi teológia nyelvén a „bűnök bocsánata", amire az apostolok küldetést kapnak, szintetikus fogalom, valamiképpen a megváltás egészét, Jézus életművét a maga egyetemességében kívánja kifejezni, bár természetesen egy adott szempont alapján. Mi ez a szempont? A jánosi „bűn" fogalma — az a bűn, — egyes számban! — amelynek megszüntetését, mint az Isten Bárányának feladatát jelöli meg Keresztelő Szent János. A modern egze- géták nem egyszer latolgatták, hogyan képzelhető el történetileg, hogy Keresztelő Szent János ilyen „fejlett" megváltás-fogalommal és az üdvözítő kereszthalál ennyire tudatos teológiájával mutatott volna Jézusra.3 A válasz valószínűleg nem is olyan túl bonyolult. A Keresztelő, mint a bűnbánat hirdetője jelenik meg mind a három szinoptikus evangéliumban és az Apostolok Cselekedeteiben is. János evangéliuma a maga tömörítő fogalmazásában összesíti azt, amit egyébként az előző versekben elég részletesen kifejt és a szinoptikus evangéliumokkal messzemenően megegyezve állít: János felismerte Jézusban a saját hivatásának beteljesítőjét. Hogyan? Elsősorban Jézus megkeresztelésének kinyilatkoztatást közlő élményében: „Akire látod, hogy rászáll a Lélek, ő az, aki Szentlélekkel keresztel. En láttam és tanúskodom róla: O az Isten Fia" (1,34). Itt látjuk ismét a Szentlélek és a bűnbocsánat összefüggését: a Keresztelő tanúsága az evangélium elején e két dolgot hirdetve mutat Jézusra: először is, ő a Szentlélek adója, aki János „vizéhez" („aki küldött, hogy vízzel kereszteljek, megmondta: .. . ő az, aki Szentlélekkel keresztel”: 1,33—34) hozzáteszi a Lelket, másodszor, mint áldozati Bárány, hozzáteszi a vért és így elveszi a világ bűnét. Víz, vér és Lélek — a három egy! A János-evangélium a maga szintetikus látásmódjával és sajátságos nyelvén mondja ezzel, hogy a Keresztelő egész életműve Jé141